PERUGIA
Ah, Perugia, Umbria fényes dombjai! - 1939 nyarára emlékezem, a nyári egyetemre és a napra, mely a 2. világháború kezdetét jelezte. Attól kezdve változott meg minden, - a világban és bennem.
1939 júniusában 21. évemben fejeztem be a második akadémiai évet a Zeneakadémia zeneszerzési tanszakán Kodály Zoltán osztályában. A vizsgakoncentre egy pentaton témájú Rondo-t s Babits, „Húnyt szemmel...” című versére irt kétszólamú motettát vittem. A motettát a gyönyörű Rózsa Vera és Siklós Albert zeneszerző tanfolyamát végző Sallay Kornélia énekelte. A vizsgateremhez vezető folyosón nézték át a kottát, „hangolták össze” magukat.
A vizsga jól sikerült, de én elégedetlen voltam. Úgy éreztem, sohasem leszek jó muzsikus.
Kapóra jött, hogy kezembe került a perugiai nyári egyetem prospektusa. Elhatároztam, hogy beiratkozom. Volt útlevelem, csak a vasúti jegyet kellett megvennem. Szállásról egy ügynök gondoskodott.
A Via Torricelli-n kaptam lakást, egy földbirtokos városi házában. A szűk kis utcácskába beékelődő ház emeletén három szoba volt, de valahogy nem voltak egy szinten s a rozoga lépcső is ehhez volt szabva. Fiatal francia lány Montpellier-ből s egy idősebb német nő voltak a szomszédaim. A földszinti ebédlőben étkeztünk a családdal, - idősebb házaspár és kamaszkorban levő fiúk társaságában. A háziakat a szakácsnő egészítette ki, ő főzte és szolgálta fel az ételeket.
Az előétel mindig spaghetti volt, a hozzávaló mártással és salátával. Az utóbbit nekem kellett elkészítenem, - mivel kamasz fiát nem számítva, én voltam a legfiatalabb férfi a házban, - rendelkezett a házigazda. Az olajat a birtokon termett bogyókból sajtolták s a bor is az ő szőlőjük terméke volt.
Diákkoromtól kezdve jártam Olaszországban: Rómában, Velencében, Fiume környékén, s mivel értettem valamennyire a nyelvet, az előadásokat elég jól tudtam követni.
Ebéd után rendszerint a szobámba mentem. Olasz szövegeket olvastam, vagy Illyés Gyula verseit, az otthonról hozott kötetből. Akkoriban Illyés volt a kedvenc írom: mondandóját igazában értettem; dunántúli voltam én is, ismertem a puszták népét, bár én – hogy úgy mondjam – a kerítés másik oldalán álltam.
Ablakomból a szomszéd tetőkre nyílt a kilátás s a kéményekre, melyek füstjét a késő délutáni órákban szobámba lengette a szél, - jelezvén, hogy vacsorára készülődnek a háziasszonyok. Ideje volt lemenni a főtérre, „korzózni”.
Estére megtelt a tér, s a külföldi diákok, elvegyülve a város
polgáraival, egy közösséget alkottak. Szerettük az olaszokat, a tájat, ételüket, italukat, művészetüket. Mussolini politikáját, a németekhez való dörgölődését senki sem vette komolyan.
Az egyetem vendég előadója Marinetti volt, a futurista nagyisten. Megjelent ő is a főtéren, közel az asztalunkhoz, ahol egy olasz lánnyal, Laurával s barátainkkal ültünk. Marinetti, fehér vászonból szabott egyenruhaszerű öltönyt viselt, bojtos sipkával a fején. A tanulók rögtön körülvették s kérlelték: szavaljon. Nem kellet sokat noszogatni, felállt a rozoga pléhasztal tetejére s hosszú verset recitált a repülés gyönyörűségéről. Költeményét heves karmozdulatokkal kisérte és félős volt, hogy az asztal feldől, vagy összerogy alatta. A vers a repülés korát ünnepelte, az új perspektívát: felülről látni a világot, megistenülve ég és föld között.
Nem sokat tudtam a futurizmusról, de éreztem, hogy Marinetti valahogy már csak önmaga karikaturája; bár mindaz, amit a 20. század elején elképzelt, - a száguldó automobilok, repülögépek, kontinenseket átszelő vonatok, s a felhőkarcolók, gyárak korszakát, – a szemünk láttárra jött létre.
Megtapsoltuk, ünnepeltük s kicsit el is hittük, amit mondott.
Laura Baduel az egyetem rektorának volt a lánya. Apja művészettörténeti elöadásain ismerkedtem meg vele. Az előadásokat a szomszéd városok s azok műemlékeinek - Assisi, Gubbio, Spoleto – látogatása egészítette ki s a kirándulásokra a lány is velünk jött. Összekerültünk, kísérgettük egymást.
A római, vagy etruszk romot széles alapzatú kőfal vette körül, mely alacsonyan kezdődött és fokozatosan emelkedett. Én a falra álltam, úgy követtem Laurát. Mikor már nem tudtam elérni felém nyújtott kezét, leugrottam, hogy mellette maradhassak. Ahogy földet ért a lábam, már meg is bántam a mutatványt: bokámba irtózatos fájdalom nyilalt. A fájdalom, még évek múlva is vissza-visszatért, hősködésemre emlékeztetve.
Másik flirt-öm német lány volt, szőke és szelid természetű. Az egyetemről a főtérre menet, rövid alagúton kellett átmenni: ott csókoltam meg először. Egyikünket sem zavarta a szagok vegyüléke, mely az ilyen átjáróknak a jellegzetessége.
Furcsamód, anyámra gondoltam mikor vele voltam s ez meglepett, - váratlanul jelent meg érzésvilágomban.
Házi szomszédom, a francia lány, tanári pályára készült. Jó barátok lettünk, együtt mentünk kirándulni. Sosem engedte, hogy kifizessem, ha valamit fogyasztott. Barbár szokásnak tekintette. Hívott, látogassam meg otthonában, Montpellierben.
Német lakótársnőnk idősebb volt nálunk, - hervadó virág. Egy nap nem jött le ebédelni. A háziak felmentek a szobájába, - öntudatlanul feküdt az ágyon. Öngyilkosságot próbált elkövetni, de felélesztették s harmadnap már velünk evett. A házigazda paraszti szókimondással, de jóindulatúan feddte a butaságért, amit elkövetett. A nő nem bánta, hogy ez mindnyájunk hallatára történt, talán még örült is neki. Kevéssel ezután, visszament hazájába.
Mikor olvastam, hogy Beniamino Gigli a spoletoi operaházban fog fellépni, jegyet vettem a szombati előadásra. Kedvenc énekesem volt, csak lemezről hallgattam. Már jártam Spoletoban, ismertem a dómot s az utcákat.
Gigli remekelt Donizetti operájában, - az olaszok örjöngve tapsolták, s nem akarták leereszteni a színpadról. Tömeg vette körül, mikor kilépett az utcára. Végül két fehér ló vontatta hintót hoztak a színház kijáratához, azon vitték szállására, ujjongó hívei kiséretében.
Hotelszobámba mentem én is, - egyedül. Bár népes családba születtem, nehezen barátkoztam, lányokkal ügyetlen voltam, és szerettem a magányt. Így, az augusztus végi hétvégén is magánosan mentem a Lago Trasimeno egyik falucskájába, hogy a nyugalomban verseket írjak.
Paraszt házában kaptam szállást az emeleti szobában. Egyedüli lakóvendége voltam. A házat olajfa liget vette körül, zöldségeskert, istállók és ólak.
Három sziget volt a nagy tóban, melynek mélyén római gályák szunnyadtak. Ablakomból ráláttam a legnagyobb szigetre: vár állt rajta, a faluban halászemberek laktak.
A sekélyes és meleg vízben jó darabig gázoltam (mint a Balatonon), míg annyira jutottam, hogy úszni lehessen. Állott vizű tó volt, fövenye, mint a hamú.
Bejártam a vidéket s már sajnáltam, hogy egyedül jöttem. Perugiában mindig volt társaságom, - lány, fiú. Itt csak az örökké elfoglalt a házigazdával, vagy a feleségével tudtam beszélgetni, - ők nem sokat törődtek velem.
A konyhában a rádió egész nap szólt, majd hirtelen elnémult, mintha kikapcsolták volna. Rövid szünet után a bemondó, a szokásosnál lassabban tagolva szavait közölte, hogy a németek – Hitler csapatai – bevonultak Lengyelországba. (1939 szeptember 1.) Tudtam, hogy ebből nagy baj lesz s másnap visszautaztam Perugiába. Anglia és Franciaország rövidesen hadat üzent Németországnak s az egyetem bezárta a kapuját.
A tanulók szétszéledtek, mindenki ment vissza a hazájába. Egy debreceni lánnyal utaztam az elsőtétített harmadosztályú fülkében. A lányt Kovács Margitnak hívták, tanítóképzőbe járt Debrecenben. Mikor elindult a vonat, megfogtam a kezét. Hozzámsimult s kéz a kézben, szorongtunk a fülke sarkában. Még soha nem fogtam lány kezét ilyen hosszan. A Keleti pályaudvaron megigértük, hogy írni fogunk egymásnak s a lány folytatta útját Debrecenbe. Soha többé nem láttam.
Akkoriban Magyarországon kötelező volt a két évi katonai szolgálat. A gimnáziumot végzett ifjakat, „karpaszományos önkéntesnek” hívták, s ezt a zubbonyuk ujján sáv jelezte. Aki egyetemre, vagy más harmadfokú iskolába járt – mint én is -, az kérhette s rendszerint meg is kapta a halasztást, amit ügyeskedve meg is toldhatott. Én nem vettem igénybe ezt a lehetőséget s elhatároztam, hogy bevonulok.
Hazautaztam Kivadárra s mintha csak a sors vetette volna elém, megismerkedtem Ziegler őrnaggyal, aki ismerősünknél nyaralt Nagyatádon. Elmondtam tervemet és azt is, hogy a Légvédelmi Tüzérséghez szeretnék kerülni.
Ziegler őrnagy azt ajánlotta, hogy megadott időben az Üllői úti kaszárnyában jelentkezzem, mert akkor ő lesz a sorozási bizottság elnöke.
Kissé szokatlan volt pucéron várakozni az orvos vizsgálatra, de végül is „Tauglichnak” minősítettek s Ziegler jóvoltából, a Légvédelmi Tüzérséghez osztottak be.
Szolgálatra a Vilmos Császár úti kaszárnyában kellett jelentkeznem a 101. Légvédelmi Tüzérosztálynál.
Pesti lakásunk az Andrássy út végén volt (egy ház híján a Bajza utca sarkán), a laktanya meg a város azon részén, melyet Angyalföldnek neveztek. Még soha nem jártam azon a vidéken.
A laktanyában „beöltöztettek” a jól-rosszul illő egyenruhába, bakancsot is adtak, de aki a sajátjában jött az megtarthatta a magáét. Végül pokrócot, csajkát, kulacsot nyomtak a kezünkbe, teherautóra raktak s kivittek a Wander gyógyszergyár kiürített épületébe. Az első éjszakán, nagy hodály - talán raktárhelyiség volt azelőtt - padlásán aludtunk a lefektetett szalmán.
Az felügyelő tizedes velünk aludt s hogy enyhítse szorongásunkat, azt indítványozta, hogy mondjunk el egy érdekes történetet életünkből, lánnyal való kalandunkról, miegymásról. Buzdításul, a maga meséjével kezdte, - a lányról, akinek udvarolt. Mikor megmutatta, hogy gennyes kelés van a lábán, a lány kiszopta s ettől ő azonnal jobban lett. Mondókáját kicifrázta, élvezettel adta elő.
Nem tudom, hány történet követte az övét, mert elaludtam, annak ellenére, hogy fáztam az egy szál pokróc alatt, - csípős volt az októberi éjszaka. A padláson nem volt víz s reggel mindenki ott mosdott, ahol csapot talált.
Másnap a főépületben helyeztek el bennünket.
Három újonc társammal kerültem a földszinti szobába. Négy vaságy volt benne, szalmával tömtük a matracokat. A legidősebb szobatársunk, a kövérkés Szedlacsek, „köztisztviselőnek” mondta magát, rengeteget beszélt s ez valahogy jól esett mindnyájunknak. A lankadt tekintetű, flegmatikus Czóbel - a festő unokaöccse - s egy másik fiú, aki tojás formájú koponyájával osztálytársamra emlékeztetett, egészítette ki a társaságot. A tojásfejű szobatárs nevére nem emlékszem. Gordonkás volt, képzett muzsikus.
Hamar összebarátkoztunk.
Kiderült, hogy azért kerültünk a Wander gyárba, mert román repülő támadástól tartottak s a „kitelepítés” afféle védintézkedés volt.
A kezdeti sokkot enyhítette, hogy a hét végén hazamehettünk. A lazán vett gyakorlatok mellett, rengeteg szabad időnk maradt, amit beszélgetéssel, olvasással töltöttünk.
A könyörtelen alapkiképzés, a laktanyába való visszatérés után kezdődött, szadista hajlamú szakaszvezetők, őrmesterek vezetésével Olyasféleképen csinálták, mint ahogy csikót törnek be nyerges lónak. A gyengébb idegzetű és testalkatú újoncok sínylették meg legjobban ezt a rájuk zuhanó goromba idomítást. Sajnálom, hogy nem jegyeztem fel, a bajusza miatt Sztálinnak csúfolt X törzsőrmester (nevét elfelejtettem) kiszólásait. Szidalmait borzalmas hasonlatokkal színezte. Egy városi fiút, aki a legalapvetőbb parancsokat következetesen ballábasan hajtott végre, ilyesmivel taposott a sárba: – Önkéntes úr, ha azt látnám, hogy a hasából kilógó beleit vonszolja maga után, akkor sem hinnék magának. „Sztálin”, a kaszárnya területén lakott egy kis házban. Tisztelgésünket barátságosan, szinte joviálisan fogadta, - tudta, hogy két év múlva, már ő fog előre tisztelegni nekünk. Addig is „embert” akart belőlünk faragni (ami bizonyos fokig sikerült).
Laktanyai életünket, - ágyazást, bakancsok suvickolását, az egyenruha szabályszerű viseletét, miegymást, – a szobaparancsnok altiszt ellenőrízte. Nagy darab, bamba ember, akinek a szeme a legapróbb részleteken is fennakadt.
Baloldali ágyszomszédom Szalay Karcsi volt. Kisportolt testalkatú, széles vállú fiú, jó síelő és melegszívű, segítőkész jóbarát. Ami legtöbbünknek nehezére esett, azt ő könnyedén csinálta. A szobaparancsnok őhozzá sosem szólt, - talán nem is mert.
Szalay Karcsi legjobb barátom, védelmezőm lett. Nem tudom, hogy a háború borzalma őt hová sodorta s örökké fájlalom, hogy nem tudakoltam, mi lett vele.
Néhány hónap után, akinek volt családja, lakása, esténként hazamehetett. Otthonról jártunk be, akárcsak egy hivatalba. A Nyugati Pályaudvar sínei felett ívelő kis hídon át gyalogoltam a laktanyába, szipkába illesztett cigarettával a szájamban. Mondhatnám: nyárspolgári elégedettséggel.
Megkezdődött a báli szezon, - cocktailpartykra, házi bálakra jártam. Proust, Gide, Justh Zsigmond, Babits és Illyés Gyula írásait olvastam. Kimenős egyenruhámat jó szabó - Knizek – varrta, a cúgos cipőmet, és bakancsomat belvárosi cipész készítette; elegáns akartam lenni, fényeskedni a bálokon, kipirult arcú kontesszkákkal táncolni. A tüzérparoli színével egyező piros karóraszíjat, viseltem. Míg azelőtt az Operaház 3. emeleti, a konzervatóriumi diákoknak fenntartott páholyában állva hallgattam, vagy néztem (ha szerencsés voltam s a páholy párkányához jutottam) az operákat, philharmóniai koncerteket, most a földszintről, vagy a miniszterelnöki páholy pamlagáról. Húgom Sacre Coeur-i barátnőjének, Salamon Évának (Séva) a családja Teleki Pál miniszterelnök rokonai voltak. Tőle kapták időnként a jegyeket a tágas páholyba, melyet megosztottak velünk és más barátaikkal.
A két v.h. között - az ún. Horthy érában -, a budapesti „Társaság”, a nagybirtokos arisztokrácia, az új és régi iparbárók s a Kormányzóhoz közelálló főtisztviselő családok képezték. Nagyobbrészt a monarchia hagyatéka, kiegészítve az erdélyi arisztokratákkal. Utóbbiak közül kerültek ki az újjáépítés jelentős politikusai, mint Bethlen István, Teleki Pál s Bánffy Miklós.
A „házi bálak” a lányas szülők házaiban, lakásaiban, budai kis palotáiban, vagy a Park Club-ban zajlottak, ahol a nagyobb estélyeket rendezték. A legfényesebb estély helyszíne az Andrássy út és Bajza utca sarkán álló Szécheny palota volt. Szécheny László, volt amerikai nagykövet és az amerikai Vanderbuilt családból származó felesége rezidenciája. Magánautók, taxik hosszú sora várakozott az utcán, hogy az előkelő utasokat a palota fedett bejáratánál letegye. Az utca lakói a járdáról bámulták a felvonulást. A háború után a palota az amerikai, majd a szovjet követségek székhelye lett.
A Légvédelmi Tüzérségnek két fegyvere volt: A Bofors ágyú, s a Magyarországon gyártott gépágyú. A Svédországból importált ágyúk, nagy precizitással összeállított (ö)lőszerszámok voltak, de mire a háború a mi országunkat is elérte, hasznukat vesztették. A romániai olajkutakat bombázó Liberator gépek Magyarország légiterét keresztezték, - oly magasságban, ahova a Bofors ágyú lövedéke nem ért el. S Budapest ostromában a magyar gyártmányú gépágyú szinte tehetetlen volt, a gyors és alacsony röptű „fröccsentő” orosz Raták ellenében.
A kaszárnya gyakorlóterén gyakorlatoztunk a vadonatúj ágyúkkal. Ütegem parancsnoka, Kapitánffy Kornél százados tartott szemlét. Magas termetű, hivatásos katonatiszt volt, aki a laktanya területén levő tisztilakásban lakott a feleségével. Megszólította az újoncokat, - köztük engem is; – Hogyan barátkozom az ágyúval? - amelybe épp akkor löktem be a vaklövedéket. Felbátorítva a barátságos hangvételtől, azt válaszoltam, hogyha lövésre kerül a sor, a hallásomat féltem. Nem nevetett ki, vagy hordott le kényeskedő válaszomért. Megkérdezte, mivel foglalkoztam, mit tanultam bevonulásom előtt? Válaszom, hogy a Zenakadémiára jártam s egyetemre, elgondolkoztatta.
Kapitánffy felesége, fiatal, csinos asszony volt. Hétvégi kaszárnyafogságom idején felajánlotta hogy jégszekrényébe teszi, ha otthonról hozott romlandó étel van nálam. Férje, a háború után beállt a francia hadseregbe; a vietnam-i háborúban tábornoki rangot ért el.
Másik incidens, ami, - úgy hiszem - hozzájárult ahhoz, hogy olyan beosztásba kerüljek, mely csak elméletileg foglalkozott az ágyúk működésével, - a hadapródiskola záróvizsgája volt.
A tanév kezdetén, az iskola parancsnoka, egy idősebb alezredes, mikor belépett a zajongó tanterembe s végignézett rajtunk, így mutatkozott be: „Gyűlölöm az intelligens pofájukat!” Rám különösen pikkelt, mert rajtakapott, hogy nem figyelek. Úgyhogy a záróvizsgán (melyen a honvédelmi minisztérium magasrangú tisztje s egy tábornok is megjelent) a legnehezebb kérdést szabta rám: Hogyan kell irányítani az ágyút, hogy lövedéke a célpontot elérje? Ezt ballisztikának nevezik s matematikai tételek felállítását igényli.
Mivel tudtam, hogy utál, - bemagoltam a levezetést. S valóban ezt a kérdést kaptam. Az alezredes bosszúságára brilliroztam és a magasrangú inspektorok jóindulatúan bólogattak.
Valószínű, hogy ezért osztottak be – a Térpontbemérő Szakaszhoz. Melynek nem volt párja: egyetlen volt az egész országban.
A szakasz 40-50 főböl álló alakulat volt, parancsnoka Höhr főhadnagy. Hivatalnok tipus, akit csak az érdekelt, hogy minden az előírások szerint történjék. A legénység, angyalföldi munkás srácokból tevődött össze. Volt köztük nyomdász, villanyszerelő, esztergályos; hamar megtanulták, hogyan vonják a koordinátákat a tábori asztalra rögzített lapokon. A technika gyakorlati alkalmazását Eszterházán a Légvédelmi Lőiskolán tanultuk.
Teodolitokkal mértük a célpontra irányított ágyuk lövedékeinek a találatát, vagy félrelövéseit. A célpont egy fekete „célzsák” volt, amit repülő vontatott a Légvédelmi Iskola lőterében. A célzsákot a repülőgép (egy kimustrált bombázó) aljába vágott lyukon eresztették ki, hosszú drótfonatos kötél végén.
A teodolitok, háromszögben, egymástól több kilométernyi távolságban álltak az Eszterháza és a Fertő tó között elterülő térségben. A kiértékelés az állomások tábori telefonján bemondott adatok alapján, a sarródi mezőn ment végbe, az ott felállított teodolit szomszédságában. Kétféle teodolitot használtunk: A régi tipusú teodolit három állomást igényelt, míg a magyar gyártmányú „Juhász-Gamma” műszer, csak kettőt. A gyakorlatok idején a Fertő partján állomásozó tüzérek nem jöttek be szálláshelyükre, a tó partján táboroztak, halásztak, úsztak.
Szolgálatom első évében történt, hogy korábban bevonult önkéntes társunk öngyilkos lett. Kedves, segítőkész fiú volt, az emeleti folyosó végében levő irodában dolgozott. A fiú neve Mayer volt, s miután parancsnoka közölte vele, hogy zsidó létére nem lehet tisztjelölt, fejbe lőtte magát.
Mi csak annyit tudtunk, hogy azon a reggelen lezárták a folyosót, nem lehetett az irodába menni. A holttestet titokban vitték el, s felebbvalóink elhallgatták előttünk a szörnyűséget. (1938 novemberében szavazta meg a Parlament a 2, zsidótörvényt: „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvényjavaslatot.)
Társunk öngyilkossága mély nyomot hagyott bennem. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy Mayer önkéntes öngyilkossága, előjele mindazoknak a borzalmaknak, melyek a németek szította háború folyamán a zsidó lakosság osztályrésze lesz.
Akkoriban lett kötelező alkalmazottak, üzletemberek származásának igazoltatása. Még soha nem volt ennyi dolga az anyakönyvi irodák ásítozó hivatalnokainak.
Mint hadapród tisztjelölt, igazolnom kellett nekem is a nagyszülőkig felmenő származásomat. Az iratokat - eredeti, vagy hitelesített születési, keresztelési bizonyítványokat - a laktanya parancsnoka, Virág őrnagy ellenőrizte. Szűkszavú, mogorva ember hírében állt. Az irodájában fogadott. Leültetett, magával szemben, míg ő az íróasztalán kiteregetett iratokat tanulmányozta. Rendben talált mindent, a papírokat visszaadta s búcsúzásul ezt mondta: – Ne feledjed, hogy ez (az igazoltatás) most nagyon fontos. Kedvem lett volna ellenkezni vele –, de bizonyos szomorúságot véltem hallani a hangjában s hallgattam. Később tudtam meg, hogy a felesége zsidó származású.
A második évben egy másik laktanyában folytattuk az elméleti kiképzést. A 2. Tüzérosztály laktanyája, a Váci út külterületén feküdt. -. hosszú út a lakásunkról, földalattin és villamoson, havas, lucskos időben. Már bevonulásom első évében gondoltam arra, hogy motorbiciklit vásároljak, le is tettem a vizsgát. Anyám azonban hevesen ellenezte a tervet s elhatározta, hogy kis autót fog vásárolni, nehogy nyomorék legyek. Csáky István (Flöci) külügyminiszter apja - Csáky Zsigmond - jó barátságban volt családunkkal. Zsiga bácsi a Fiat gyár magyarországi lerakatának volt az igazgatója s őt kérte anyám, hogy segítsen. A Nemzeti Kaszinóban kerestem fel, - ott szállt meg, ha Pesten járt. Joviális öregúr volt, szivarra gyújtott és a Fiat gyár, Topolino modeljének a képét tette elém, mondván: Ez megfelel neked s anyádnak sem kell majd aggódnia, ha ezt vezeted. Így lettem tulajdonosa a galambszürke, convertible Fiat kocsinak. Piros bőr ülése volt s ez megegyezett a parolim színével.
Szalay Karcsi a Csengery utcában bérelt szobát, nem messze a mi lakásunktól. Reggelente érte mentem, együtt autóztunk a kaszárnyába. Hideg télben, a közeli fűtött garázsban parkoltam (hogy ne fagyjon meg a víz a hűtőben) s ilyenkor ott találkoztunk.
Ez időben alapítottam a Vigorista Klub-ot, melynek első tagja és társelnöke Karcsi lett. Marinetti ideái, Giono, Ramuz regényei s általában az egészséges életmód és a természet szeretete inspirálta a kör létrejöttét. Vegetáriánus lettem, - evvel is illusztrálva, hogy komolyan veszem a dolgot.
Patronának, legújabb „vonzalmamat”, Andrássy Viviennet szemeltem ki, akivel egy házi bálon ismerkedtem meg. Kisugárzó életkedvű szőke lány volt (síelt, vitorlázott), szabadabb természetű és mozgású, mint a helybeli grófkisasszonyok. Anyja svéd nő, - a báli szezonra jöttek Budapestre. Vivi is kedvelt engem, az estélyeken összevillant a szemünk, mikor megláttuk egymást s rigolyáim mulattatták. Amikor valami miatt kaszárnya-fogságban kerültünk, levélben számoltam be neki a Klub létezéséről s arról, hogy patronát keresünk, aki, mint egy antik istennő jelképezné ideáinkat. A levelet Karcsi is aláírta. Elég hűvös választ kaptam; gondolom, az „istennő” dolog kissé megijesztette. Patrona nélkül maradtunk s Vivi hazautazott Svédországba.
Az Üllöi úti laktanyában két új barátra leltem: Sóváry Emilre és Beretvás Jánosra. Emil a Műegyetemre, Beretvás Jancsi a Mezőgazdasági Egyetemre járt. Mindketten apjuk foglalkozását követték. A patricius Sóváry család tágas rózsadombi villában lakott s Jancsi apjának a Kecskeméttől nem messze eső Tetétlenen volt birtoka. Fiának egy szobás lakást vásárolt a Petőfi téren, ahol - Jancsi jóvoltából - Budapest ostromát vészeltem át. (Ezt le is írtam „A mesék országa” c. memoáromban.)
Emil „nagy elme” volt. Minden érdekelte s az órák szüneteiben szívesen hallgatta a magyar népdalok eredetéről, vagy a felhangok fizikájáról szóló előadásomat, amit ő a maga mérnöki tudományával viszonzott. A háború után magas pozicióba került: ő tervezte Magyarország új elektromos hálózatát, amiért a Kossuth díjjal jutalmazták. Jancsi Summa cum Laude doktorált és időnként kis házi orgiákat rendezett a lakásán. Hármunk barátsága életreszóló volt: Pannival kötött polgári esküvőmön Emil volt a tanúm s mikor Jancsi házasodott - már Sydneyben -, én voltam az ő tanúja. Hármasban jártuk be a „visszacsatolt” Erdély vidékét. Baragoltunk a Hargitán s Kivadáron is vendégeskedtek.
A két évi katonai szolgálat után civilbe öltöztünk s élveztük a szabadságot. A hargitai jódos (és büdös) gyógyfürdőnél történt, hogy mikor a befutó autóbuszra akartam felszállni az egyenruhás magyar tiszt erőszakosan lépett elém s hátra lökött, - majdhogy az árokba. Lehet, hogy „tolakodó” zsidónak nézett. Hasonló eset történt, amikor Jancsit látogattam, Tetétlenen. A pesti gyorssal utaztam vissza Budapestre, Jancsi vitt az állomásra, mely ún. „feltételes megálló” volt (csak akkor állt meg a gyorsvonat, ha volt utas). Jancsinak Kecskemétre kellett mennie s én magamra maradtam a kis állomás várószobájában. A másik szobában, fiatal vasutastiszt forgatta az iratait. Rajtunk kívül nem, volt más az épületben. A tiszt az ajtóhoz jött, beszólított az irodába s személyazonossági igazolványomat kérte. Már nem is tudom, mit húztam ki a tárcámból, amit ő hosszas tanulmányozás után, szabadkozva adott vissza. (Mármint, hogy zsidónak nézett. Zsidónak, akkoriban tilos volt vonatra ülnie.) Megnyugtattam: – Megtisztelt avval, hogy igazoltatott.
Izelítöt kaptam a nemzeti mániából, amit „zsidóüldözésnek” hívtak.
Erdélyi kirándulásunkról külön-külön tértünk vissza. Emil maradt, mert kajakozni akart, Jancsi egy darabig vele tartott de én visszamentem üres lakásunkba. Nekiestem a zongorának, Bach fúgáit tanultam, Gát József irányításával.
Bartók János, B. Béla unokaöccse tanított meg a viasztekercses phonograph használatára s együtt mentünk a pestkörnyéki falvakba népdalokat gyüjteni. Kivadáron is gyűjtöttem s ha találtam egy régi pentaton szerkezetű dalt, Kodáyhoz vittem megmutatni. A Köröndön lakott, közel hozzánk. Egy ízben felhívott. Majd összeestem a meglepetéstől, mikor meghallottam a vékony hangját a telefonban. Kért, hogy kisérjem el a Rádióba, ahol a különböző magyar kiejtéseket rögzítette viaszlemezeken. Szöveget olvastatva, az enyémet is felvette
A Fővárosi Könyvtárban, a tiltott könyvek szekrényében találtam rá, az emigráns Jászi Oszkár könyvére mely a Monarchia bukása utáni Magyarország jövőjét taglalta, ellentétben a Horthy korszak politikájával. Jászi könyve új perspekívát tárt elém s lelkesen vittem Kodályhoz, - mit szól hozzá? Kodály kezébe vette a könyvet, nézegette egy ideig, majd szótlanul visszaadta. (Pedig tanúja, résztvevője volt annak az időszaknak. A 2. v. h. árnyékában időpocsékolás lett volna a régi dolgokről beszélni).
„Társaságbeli” barátom, Domahidy Andris Svájcba utazott, a kálvinista fiatalok konferenciájára. Nem emlékszem, hogy az ő utazása inspirált, vagy csak az, hogy olyan országba menjek, amit a németek nem fertőztek meg. Ki akartam jutni én is. Beadtam útlevél és és vízum kérelmemet. Meglepett, mikor néhány héten belül mindkettőt megkaptam. A svájci útból nem lett semmi. Az emigráció lehetősége eszembe se jutott, - nem is tudtam elképzelni. Kissé iránytalanul, de jól éreztem magam Magyarországon.
1941 tavaszán újabb tanfolyamra hívtak be Eszterházára. Sikerült egy szobába kerülnöm Emillel és Jancsival, a kastély istállójából alakított épületben. A tiszti étteremben étkeztünk s egy társalgó szobának nevezett helyiségben jöttünk össze, keveredtünk a különböző ütegek önkénteseivel. Esténként befűtöttünk s Jancsi különböző ételeket főzött a kis vaskályhán.
Már jól benne voltunk a tavaszban, amikor kora reggel riadóra ébredtünk. Egy órán belül minden alakulatnak menetkészen kellett állnia. Irány: Budapest s az ok -mint később megtudtuk -, Jugoszlávia megszállása. A német csapatok Magyarországon át vonultak Jugoszláviába, amit a magyar csapatok bevonulása követett.
Magyarország megszegte a Jugoszláviával kötött „Örök barátsági” szerződést. E becstelenség miatt Teleki Pál miniszterelnök – a szerződés aláírója - öngyilkos lett (főbelőtte magát).
Emiltől, Jancsitól elbúcsúztam (ők egy másik osztályban szolgáltak) és Topolinommal beálltam a menetünkbe. A szakaszomba beosztott tizedes, Fanta István ült mellettem. Bepréselve a lassan hajtó teherautók közé, elálmosodtam s az volt az érzésem, hogy a fák lombja összehajol fölöttem. Mikor ezt elmondtam Pistának, ő rögtön pedzette, hogyha nem tart szóval elalszom a kormány mellett. Kávé volt a kulacsában, avval tartott ébren. Szegény fiú volt, a Mária Valéria telepen lakott az édesanyjával. Ez, az állam által fenntartott lakótelep volt, Pest külvárosában, ahol dobozokra emlékeztető bódékban laktak a családok, akiknek nem állt módjában a piac diktálta lakbéreket megfizetni. Meglátogattam őket izléssel berendezett lakásukban. Pista, jó barát volt, de egy más alakulathoz vezényelték s kapcsolatunk megszakadt.
A laktanyába érkezve, közölték velünk, hogy este hazamehetünk. Otthon meleg családi kör fogadott, ami föleg Camilla néném jelenlétének volt köszönhető. Januárban (1941) lett özvegy, egyedül érezte magát Csórott s hozzánk jött. Nem emlékszem ki volt még otthon testvéreim közül, de Józsi biztosan. Őt még Jóska bácsi életében fogadták örökbe (nem volt gyerekük). A rádiót hallgattuk s találgattuk, mi fog történni. Magyar csapatok is csatlakoztak a Magyarországon átvonuló németekhez s rész vettek Jugoszlávia szétrombolásában. A magyarlakta területeken garmadában gyilkolták a zsidókat és a szerbeket. Jutalmul, Délvidék visszakerült Magyarországhoz.
Zavaros idők következtek. Politikában a jobboldali erők domináltak, míglen Horthy a szövetségesekkel szimpatizáló Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnöknek s elkezdődött az ún. „kállai kettős” (egyet jobbra, egyet balra) politikája.
1941 tavaszán újból Eszterházára vezényeltek. A gyakorlótéren hallottam, hogy a németek megtámadták a Szovjet Úniót. (1941 június 22) Épp akkor látogatta a Lőiskolát a Hadtest Parancsnok (Jány Gusztáv?). A hátam mögött állt, néhány tiszt társaságában, amikor ezt mondta: „Ebbe beletörik a bicskájuk” -vagy ehhez hasonlót. A kiértékelő asztalon Thomas Mann „Elcserélt fejek” c. novellája feküdt, - azt olvastam mig a kiértékelési adatokra várakoztunk.
Pallavicini Hubertus révén ismertem meg Bornemissza Évát, aki özvegy édesanyjával lakott egy kis palota földszinti lakásában az Országház utcában. Éva apja hazánk svájci követe volt; nyugalomba vonulása után halt meg. Hubertus, régi barátom, a külügyminisztériumban dolgozott. Özvegy édesanyjával lakott az Olasz Fasor-ban. Édesanyja Nopcsa lány volt, - szép képeket festett.
Udvaroltam Évának, a Topolinón repítettem ide-oda Egy alkalommal az Ördögárok kis vendéglőjében vacsoráztunk. A szűk, kanyargó hegyi úton a kocsi felborult s Éva, a nyitott tetőn át kiesett belőle. Én, félig a kocsiba szorulva szólongattam: – Éva! Éva! –, mire ő: – Nem kell megijedni, még élek - s jött felfelé a domboldalban. Kikecmeregtem én is az autóból s közös erővel talpra állítottuk. Egyikünknek sem esett baja, - a Topolinonak sem: megindult, mintha mi sem történt volna.
Anyám aggódott, hogy mi lesz velem. Zenei tanulmányaimat abbahagytam, s bár a zongorázást folytattam, semmi máshoz nem értettem. Zsiga, a Mezőgazdasági egyetemet végezte el, ő majd gazdálkodni fog; Laci már a Külügyminisztériumban dolgozott és Józsit Jóska bácsiék fogadták örökbe. Csak én lógtam ki a sorból.
Zsiga Kassán katonáskodott. Ott esett szerelembe Balázs Lillával, egy kassai orvos lányával. S mint ahogy ez illik, megkérte a kezét s eljegyezte magát vele. Úgy volt, hogy majd Kopaszhegyen fognak lakni. A nyáron, Lilla Kivadárra jött, onnan kocsiztak át anyámmal Kopaszhegyre, hogy megnézzék a lakatlan házat, ahova apám hozta anyámat Berlinből s elsőszülött fiát, - aki most, a házaséletre készülődve, a szobák berendezését tervelgette menyasszonyával. Lilla, szép, szőke lány volt, de valahogy nem tudtunk hozzá melegedni. Míg Kassán ő volt az ünnepelt bálkirálynő, akinek egy gróf udvarolt, körünkben idegennek érezhette magát ő is.
Ezen a nyáron, Jóska bácsi halála (1941) után hosszabb időt töltöttünk Csórott, ahol most már Józsi volt a „háziúr”. Camilla néném, finom diplomáciával próbálta lebeszélni Zsigát a Lillával való házasságáról. Zsiga ingadozott, hagyta, hogy lebeszéljék. Jóska bácsi komornyikja s bizalmasa, Horvát Kapus Sándor a ház földszintjén lakott, kétszobás kis lakásában. A fal tele volt aggatva szolgálata emlékeivel a külügyminisztériumi, római, időkből. Ha látogattuk, kávéval kínált, a fényképeit nézegettük, kártyáztunk vele. Azon a délután Zsigával, Józsival voltam nála. A házasságot Sándor sem pártolta, de érvelésére alig volt szükség, mert Zsiga már határozott: Szakít Lillával. Csak azt nem tudta, hogyan. Sándornak ez nem volt gond: Zsiga kezére mutatott, melyen az arany jegygyűrűje ékeskedett. – Tessék visszaküldeni, mondta. Zsigának tetszett a megoldás: lehúzta a gyűrűt és Sándor markába nyomta. – Levelet majd később tessék írni –, tanácsolta Sándor, miközben a dobozt kereste, amiben a gyűrűt fogja postázni. (Az, hogy a jegygyűrűt Zsiga vásárolta s a menyasszonyok szokták vissza küldeni, úgy látszik nem zavarta Sándort. Ő maga nőtlen volt.)
Meglepett, mikor Éva édesanyja, anyám meghívására (miről én nem tudtam) lakásunkra jött teázni. Nyilván a mi kapcsolatunkról is beszélgettek. Nekem sose jutott eszembe, hogy megkérjem Éva kezét. Tizenegyéves voltam, mikor apám meghalt. A család anyámat s testvéreimet jelentette. A kívánság, hogy a lány, akit szeretsz, a feleséged legyen, hiányzott a képzeletvilágomból.
A baráti hármashoz, - Hubertus (aki máltai lovag volt, nőtlen életre kötelezte magát), Éva és én – nemsokára egy negyedik tag is csatlakozott: Bede István, Hubertus kollégája a minisztériumban. Idősebb volt nálunk, Mercedes kocsin járt, azt hiszem ő volt a külügyminisztérium sajtófőnöke. Erdélyi családból származott, érdekelte az irodalom, sok mindenről lehetett vele beszélgetni.
Le voltam sújtva, amikor megtudtam, hogy Éva eljegyezte magát vele. Nem emlékszem ki mondta meg: Éva, vagy valaki más. A Gellért szálló sörözőjében vacsoráztunk s késő éjjel, kissé ittasan, az alsó rakparton cikázva hajtottam haza. Még jó, hogy nem a vízbe.
1942-ben Miskolcra hívtak be. Akkoriban szervezték és küldték a keleti frontra a 2. hadsereget, mely a Don kanyarban súlyos veszteséget szenvedett.
Ez volt az első alkalom, hogy a Térpontbemérő szakaszt önállóan vezényeltem.
A Korona (vagy Pannónia?) hotelben szálltam meg, onnan jártam a laktanyába. Reggelinél a Pesti Napló, vagy a Magyar Nemzet c. napilapokat böngésztem. Jól szerkesztett liberális, németellenes újságok voltak s tiszttársaim ferde szemmel néztek volna rám, ha meglátják kezemben. Kivéve zászlóstársamat, Zahorán Ákost, ki egy húron pendült velem.
Fejembe vettem, hogy felfrissítem a gimnáziumból fejemben maradt latin tudásomat. Felkerestem a gimnázium latin tanárát s ő vállalta a feladatot. Kissé csodálkozott, hogy a háborús időkben ez a gondom. Mindenesetre, tartózkodóan viselkedett, nem kérdezősködött. Ebédlője asztalánál tanulmányoztuk Tacitus, Cicero, Vergilius írásait Feladatul, az ő általa választott szövegeket kellett preparálnom, fordítanom.
Vasárnaponként a Bükk hegységben barangoltam, ahonnét jó időben a Mátra havas csúcsait lehetett látni. Egy alkalommal olyan helyzetbe kerültem, melyből csak egy kiút volt: az előttem tátongó szakadék átugrása. Visszafordulni nem volt lehetséges. Végül is, vállalva a kockázatot, hogy a szakadékba zuhanok, az ugrásra szántam magam: sikerült! Nagy kő esett le a szívemről, vidáman tértem „haza”. Vacsorázni az Abbazia nevű szállodába mentem, ahol esténként zenés műsorral szórakoztatták a miskolci polgárokat. Egy fiatal lány akrobatikus tánca igen tetszett nekem s - én hívtam-e, vagy az ő elhatározása volt? – a műsor végeztével az asztalomhoz jött, mely a páholyokat utánzó, „box” – ban állt. Megkérdeztem, éhes - e? Ó, igen – válaszolta. Mindenfélét rendeltünk; két vacsorát ettem aznap este.
Másnap megint az Abbazia-ba mentem, de a lány nem volt ott. Kérdem a pincért: – Hol van? Mi történt vele? – de ő csak a fejét rázta: nem tudja. Végül, - hosszabb faggatásra - a főpincér megmondta, hol keressem.
Ez egy kívül-belül elhanyagolt hotel volt, gyanús kinézetű alakok lakták. A portás, anélkül, hogy a lakók listáját megnézte volna, közölte, hogy a lány már nincs ott. Az éjszaka razzia volt s elvitték. Keressem a rendőrségnél. Odamentem s az ügyeletes tiszt, miután végigböngészett egy listát, konfirmálta, hogy a lány a fogdában van. S hogy reggel kieresztik, ha valaki jót áll érte.
Másnap reggel 8 órakor, miután az elém tett papírt aláírtam, kijött a lány, kis csomaggal a kezében. Azt hiszem, ez volt mindene. Látszott rajta, hogy nem dunyhás ágyban töltötte az éjszakát. Nem kérdeztem tőle, ő sem mondta, mért ültették le. Azt hiszem. „csavargás” lett volna a vád ellene. Barátnője szobájában aludt (potyázott), bejelentés nélkül.
A rendőrség szomszédságában volt a gőzfürdő. Régi épület, gyógyvízéről nevezetes. Pénzt nyomtam a lány kezébe, fürödjön meg, másfél óra múltán érte jövök. Megtisztulva, kipihenten várt rám. A fürdőház kávézójában reggeliztünk, majd az Abbazia-ba mentünk, - s eleget téve a rendőrség kívánalmainak - szobát béreltem a nevére.
– A barátnőjénél szokott aludni, – magyarázta –hogy megtakarítsa a hotel költséget. S hogy ő pesti lány, Miskolcra csak dolgozni jött.
A laktanyába kellett mennem, nem tudtam meghallgatni az élete történetét. Ő meg lefeküdt, hogy kialudja magát. Este találkoztunk az Abbazia-ban. Fellépett megint, s én ott maradtam éjszakára.
Volt úgy, hogy a szállásomon boldogított. Hajlékony teste volt, - „guminő” - nek hívtam. Bejártuk az Avas vidékét, borpincéit és a Bükköt. Fára mászott, szikláról-sziklára ugrált s hasrafeküdt, hogy a csörgetező patak vizéből igyon.
Hosszú vonatok hozták a Don kanyarban sebesült katonákat, akiket a nyilt pályáról szállítottak a kórházakba, hogy látványuk ne keltsen pánikot az állomáson. Így volt ez Budapesten is, - a húgomtól tudom: önkéntes ápolónő volt egy kórházban. Sok katonának keze, lába fagyott le az elégtelen ruházat miatt. Mondták, hogy a Don kanyarban harcoló olasz és román sereg felszerelése és ruházata felülmúlta a magyarokét.
Minderről keveset tudott a lakosság. Az újságokat cenzúra kötötte, aki meg tudott róla, - hallgatott. Nem akart a „rémhírterjesztők” sorába kerülni; így nevezték (s büntették) azt a személyt, aki a BBC vagy más nyugati sajtó híreit olvasta és terjesztette. Előfordult, hogy más csapatnemhez tartozó önkéntes, akit csak a tiszti étkezdéből ismertem, ült mellém „beszélgetni” a szálloda éttermében, sunyi arccal érdeklődve mi a véleményem a „helyzetről”. Spicli volt, de csalódottan távozott, mert válasz helyett másra tereltem a szót, vagy mélyen hallgattam.
Három havi szolgálat után leszereltek s visszamentem Pestre.
Budapesten pezsgett az élet. Az emberek, mit sem törődve a keleten, nyugaton s most már Afrikában is tomboló háborúval, vigadoztak, pénzüket költötték mulatókban, színházakban. A hadiiparnak szállító gyárosok gazdagodtak. Akkor értettem meg, mit jelent a „háborús konjunktúra” elnevezés.
Néhány hónapos szünet után, újból behívtak. Ezúttal a Margiszigetre. A Légvédelmi Tüzérség parancsnoksága a Nagyvendéglő alépítményében telefon-központot állított fel, mely a légitámadás esetén a főváros védelmére felállított egységeket kapcsolta össze. A központ kezelésére és őrségére behívott tartalékos tüzérek 25-30 főböl álló csoportjának a vezetésével engem bíztak me.
A kiürített Lipótvárosi Kaszinó Sport épületében lettünk elkvártélyozva, egy nagyobb teremben, mely talán az ebédlő, vagy kártyaszoba lehetett. Parkettre fektetett matracokon aludtunk. Kosztot a kaszinó konyháján főzte a szakács.
A tartalékos tüzérek idősebbek voltak nálam, úgy negyven év körüli kereskedők, hivatalnokok, pincérek, ügynökök és más szabadfoglakozású pesti figurák. Szigorúan vett katonai fegyelemre nem volt szükség, szívesen végezték a dolgukat a pompás környezetben. A 24 órán át működő központ szolgálatát és az éjjeli örséget két-két tartalékos látta el, siftekbe beosztva.
Jól ment minden, mikor olyasmi történt, ami nemcsak „szabálytalan”, de csúnya dolog volt. Már lefeküdtünk, mikor valaki fiatal kurvát csempészett az épületbe s miután „végzett” vele, felajánlotta társainak is. A lány a szomszéd szobában várta a klienseket. Mikor harmadiknak egy kopaszodó s elhízott kereskedő tipus, aki egyébként is avval tűnt ki, hogy állandóan járatta a száját, jött ki a szobából, s az elhasznált condom-ját lóbálva, rám kacsintott, - bementem én is. A lány egy összecsukható ágyon kuporgott félmeztelenül. Kérésemre ruhát húzott magára s én a hátsó lépcsőn az autómhoz vezettem. – Bújjon az ülés mögé, mondtam neki, mert a margithídi bejáratnál mindenkit igazoltatnak. A kocsimat ismerték az őrök s máris emelték a sorompót, mikor megláttak. – Hova vigyem? - kérdeztem a lányt. – A Conti utcába, felelte ő. Pesten, úgyszólván mindenki tudta, hogy ott s a vele párhuzamos Víg utcában, a régi földszintes házakban bordélyházak működnek. Mikor odaértünk a lány szó nélkül kiszállt, de visszanézett, mielőtt benyitott volna munkahelyére.
Mikor visszatértem az öregfiúk már horkoltak fekhelyükön, vagy úgy tettek, mintha aludnának. Nyugovóra tértem én is. Másnap reggel nem említettem az ügyet, de a „csuklógyakorlaton” alaposan „megfingattam” a kopaszfejű pasast és a társát, aki a lányt becsempészte. Mindegyikük láthatta, mi a véleményem az esetről.
A siftekbe magamat is beosztottam. A telefonközpont nem sok gondot okozott; ritkán villant a kapcsolótábla fénygombja s bőven maradt idő olvasásra. Maurois, Shelley-ről és Byron-ról írt életrajzát, francia regényeket olvastam. Budapestet ekkor még nem bombázták, ez csak később jött, 1944-ben
A tartalékos családapáknak szinte nyaralás volt a néhány hónapi szolgálat. A Szt. Margit kolostor ősrégi kövei hézagjában eldugtam egy cédulát, „Szeretlek Éva” felírással.” A háború után kerestem a cetlit, de nem találtam, - kimosta az eső, vagy már elfelejtettem, hol rejtettem el.
Éva (Béva) a háború után látogatott meg Bajza utcai albérleti lakásomon. Illyés Gyula „Húnok Párizsban” c. önéletrajzi regényét hozta ajándékul. A háború után, a kormány Bede Istvánt küldte nagykövetnek Londonba. Onnan jöttek látogatóba Magyarországra. A kommunista párt hatalomra jutása után István lemondott s rövid nyomorgás után a Münchenben működő „Free Europe” rádió magyar részlegének lett az igazgatója, Béva is ott dolgozott. Én akkor már Sydney - ben éltem, családommal. Hogy sarjadó import üzletemet serkentsem, Angliába, Európába utaztam. Münchenben találkoztam Évával. Egy ultramodern színdarabot akartam megnézni (ilyesmit akkor még nem játszottak Ausztráliában), de Istvánt ez nem érdekelte, s így kettesben mentünk a színházba. Attól eltekintve, hogy a főszereplő nő a második felvonásban meztelenre vetkőzött, a színjátéknak semmi értelme nem volt. Hazakísérve, tréfásan kérdeztem Bévát: Mért nem lett a feleségem akkoriban? – Mert soha nem kérte meg a kezemet! - válaszolta nevetve. (Még mindig magáztuk egymást.)
A margitszigeti szolgálat után visszairatkoztam az egyetemre, reménykedve, hogy még egy évet elvégezhetek. Felújítottam a barátságomat Stefániával, aki akkor már Gerevich professzor asszisztense volt.
Huszár Klárit, Devecseri Gábor feleségét még a Zeneakadémiáról ismertem. Énektanár akart lenni s kórusvezető. Csengő hangú, lenhajú lány volt. Ő invitált baráti körükbe, mely vasárnaponként találkozott kinek-kinek a lakásán (s a háború után Devecseriék svábhegyi villájában). Így kerültem össze Karinthy Cinivel, Somlyó György-el, Vajna Jánossal, Rényi Alfréddal, Endrei Walterrel, Nemes-Nagy Ágnessel, Dombrovich Aladárral és más értékes és érdekes ifjakkal, akik közül többen, jó barátaim lettek.
Gogolák Lajossal Radvánszky János hozott össze. Politikai kommentátor, történész volt. Liberális, németellenes politikusok bizalmát élvezte, - Bethlen Istvántól kezdve a kapitalistákig, akik a Magyar Nemzet napilapot alapították. Délibáb utcai lakásán fiatal barátai/tanítványai ültek a lábánál s hallgatták mindig érdekes történelmi, politikai fejtegetéseit.
Egyízben a mi üresen álló lakásunkon jött össze a két társaság: - bőven elfértek az öt szobában. Nagy mulatság volt, talán az utolsó, amelyen a két baráti kör tagjai még szabadon mozoghattak. Somlyó György üvegajtós könyvszekrényemet nyitogatva, akaratlanul azon a ponton rúgott bokán, mely az etruszk falról való daliás leugrásom emlékét őrizte; duplán fizettem érte.
Félelmes idők voltak ezek a hónapok, beszorulva két diktatúra közé és reménykedve, - hogy nem az oroszok fogják megszállni hazánkat, hanem az amerikaiak, vagy az angolok.
A német megszállást (1944 március 19) követően, új rendelkezések nyomorították a a zsidó származású állampolgárok életét. A budapesti lakosokat gettóba és ún. „csillagos” házakba szorították, sárga csillag viseletére kötelezték. Barátomat, Nádas István zongoraművészt látogattam a gettóban, de nem tudtam tenni érte semmit. Szerencsére életben maradt; a gettó lakosai megúszták a deportálást, de a vidéki zsidóságot mind egy szálig deportálták a német haláltáborokba. A kivitelezést a csendőrök s a magyar vasúti szervezet hajtotta végre.
Sokan, életüket féltve, elhagyták lakásukat s illegalitásba vonultak. Huszár Klárit egyideig lakásunkban bújtattam. Nem sokkal azután, hogy egy másik helyre ment, angol repülők bombázták a lakásunkat.
„Szőnyegbombázás” - nak hívták a módszert, amivel a házak tetejét és a felső emeleteket rombolták szét, - az épület megmaradt. Az Andrássy utat is „stráfolták”.
Az óvóhelyen voltam, mikor a bomba a házunkra esett. Alapjáig rázkodott meg az épület, megrázott a légnyomás. A lépcsőház nagyjából épen maradt, fel tudtam menni a lakásba. A szétrombolt mennyezet alatt méltatlankodva álló bútorokat vakolat-törmelék, por szennyezte. Kissé ütődötten ültem a romhalmaz közepén, mikor a felszakított lakásajtóban egyenruhás német tiszt jelent meg, mondván, hogy inspiciálni jött, mert az volt a terv, hogy irodát létesítenek a házban. „Tessék”, - mondtam, a kezemmel jelezve, hogy nézzen körül. Fiatal tiszt volt, elmosolyodott. Az alattunk lévő két lakás üres volt. Két idősebb hölgy - a csepeli Weiss család hozzátartozói – lakták, de már régebben elmentek.
Az épen maradt bútorokat berámázott képeket, - köztük egy hamisnak vélt Rubens festményt - bútorszállító céggel küldöttem a kopaszhegyi házba. (Ahova Zsiga ment volna, ha összeházasodik Lillával. Ehelyett – sajnos! - orosz hadifogságba került, három év múltán jött haza.)
Ágyamat s a pianinót Bartók János meghívására, rózsadombi lakására vitettem. Menedéket nyújtott a bajban. Néhány hétig laktam náluk.
Egyelőre a Dunapalotában vettem ki szobát, - Onnan könnyebb volt a lakás kiürítését s más ügyeket intézni. Ismertem a főportást s biztonságos óvóhelye volt
Gát Józsefet újból behívták, - a budafoki téglagyárban várta, hová viszik munkaszolgálatra. Esténként az őrszobában dolgozott s én a takaró alá bújva telefonoztam vele. (Mivel a hírneves szálló falán is áthallott a szomszéd szobában pajzánkodó pár zajongása, feltételeztem, - „a falnak is van füle” - hogy a beszélgetésemet lehallgathatja valaki.) Jóska feleségét gyűjtötáborba vitték majd onnan – s ezt akkor még nem tudtuk: Auschwitzbe, ahonnét nem tért vissza. Jóskát sikerült felmentetni a munkaszolgálat alól, - visszamehetett budakeszi lakásába.
A nyugati szövetségesek normandai partraszállása végzetes csapást mért a német hadakra. A budapesti szállodák megteltek a keleti frontról a nyugati frontra vezényelt német tisztekkel. Én akkor már a Hungária szállodában laktam s ott talált rám osztrák unokafivérem, Nicholas (Nicky) Chorinsky magasrangú tiszttársa. A Hungáriában szállt meg ő is. A főldszinti bar-ban találkoztunk. – A háborút elvesztettük, mondta, s körülnézett a körülötte nyüzsgő léhűtőkön, feketéző pasasokon, akik számítva a katasztrófát követő pénzromlásra, aranyláncokkal, napoleonokkal, svájci órákkal és hamis papírokkal kereskedtek. Mindvégig remélkedve a „kiugrási” kisérletben, amit a németek oly brutálisan hiúsítottak meg októberben.
A mindent gyökeresen felforgató változást, ami a megszállást s a szovjet érdekszférába való besorolást követte, nem tudtuk elképzelni. Nicky barátja legalább avval a tudattal utazott a nyugati frontra, hogy nem lesz az orosz hadifogoly, ha életben marad. (Nicky egy szibériai táborban senyvedt. Kitudódott, hogy kitűnő lovasember s a lóversenyeket kedvelő városka polgármestere kikérte, hogy a lovakat idomítsa.)
A pesti humor a maga módján karikírozta az eseményeket. A vicclap rajzán, a motorbiciklin száguldó pasas hátraszól a mögötte kapaszkodó nőnek: – Vigyázz Manci, most jön a kanyar!
A Nyugati pályaudvar vidékén működött a „Capri” nightclub. Tetszett az ajtóra szögezett étlap, (pirított borjúmáj) s bementem. A vacsorához műsor is járt: Kurta nadrágos, tropikus öltözetű lány táncolt, - a Hawaii tácosnőket utánozta.
Meglepett, amikor barátom, Bethlen Feri oldalán láttam viszont a Hungaria bárban. Feri bemutatott a lánynak s azonmód átült egy másik asztalhoz, hogy az egyik léhűtővel valamit megbeszéljen.
– Láttam a Capriban, tetszett a tánca, – mondtam a lánynak.
– Akkor majd jöjjön máskor is, felelte, a Feri úgyis elutazik.
Ezt Feri is megerősítette, csak azt nem mondta, hová.
Mondhatnám, hogy tőle „örököltem” Lolát. Esténként a Capriban vacsoráztam, olaszos ételeket ettem és Lolát néztem. Naponta cserélte a jelmezét, tőlem kérdezte mit változtasson.
– Csak, ami rajtad van, mondtam. S ha vége lesz a háborúnak, elutazunk Capriba, és nagyokat úszunk a tengerben.
Románcunk rövidéletű volt, mert nekem is el kellett utaznom. „SAS” behívott kaptam Eszterházára. (Az acronym, a „Sürgős, Azonnal, Siess” felszólítást jelentette, amit a pesti okosok, „Siess Adolfnak Segíteni” szövegre fordítottak.)
Kérdeztem Lolát, mit adhatok búcsúzóul?
– Csak cash-t, mondta, szemrebbenés nélkül. Ezen jót nevettünk s ő feljött a szobámba, hogy segítsen bepakkolni.
A Déli pályaudvarról indult a vonat Győrre, ahonnan motoros vonat vitte az utasokat Sopronba s a közbeeső Eszterházai állomásra. (A Topolino-t Csórott rejtettem el, Camilla néném garázsában. Abban reménykedtem, hogy átmenthetem a háború utáni időkre. Nem maradt meg.)
Mihelyt elhelyezkedtem a fülkében, megszólalt a sziréna. Szaladt mindenki, hogy a környező házak pincéiben találjon menedéket; én a sínek közé hasalva vártam a halált s Stefániára gondoltam. Csattogtak a bombák erre-arra, de a pályudvar épségben maradt. A légiriadót lefújták s néhány óra múlva elindult a vonat. Irtózatos lassúsággal döcögött, nyílt pályán álldogált, - másnap délben érkeztünk Győrbe. A soproni motoros már elment, Győrben kellett éjszakáznom. Majd négy napig utaztam, mire Eszterházára jutottam.
Csend és nyugalom fogadott. Régebbi kvártélyomban, a sarródi paraszt házába szálltam meg. A szoba közepén búzarakás tornyosult, – tartalék a rossz időkre.
A Lőiskola parancsnoka és a hivatásos tisztek, nem voltak pesszimisták. Még mindig hittek a német győzelemben. Mikor lejelentkeztem a parancsnoknál, meghívott a másnap tartandó előadásra. Zárt ajtó mögött mutatta be a német „csodafegyvereket” ábrázoló rajzokat. – Ezeknek a fegyvereknek a bevetése - mondta, a németek végső győzelmét biztosítja. Senki sem kérdezte: Mikor? Az új fegyverek csak papíron léteztek, de ma már tudjuk, hogy az atombomba gyártását is tervezték
Amit a gyakorlótéren csináltunk, annak már semi értelme nem volt. Esténként a sarródi kocsmában találkoztunk, a helybeli lányokkal, Antauer nevű hadapród kollégánk két lánytestvérével szórakoztunk s vad terveket szőttünk, hogyan álljunk át Tito gerilláihoz.
1944 karácsony hetében katonaszökevény lettem s Budapest ostromát Beretvás Jancsi lakásán és a ház pincéjében éltem át. Ezt az időszakot s ami utána történt, leírtam ’A mesék országa” c. memoáromban, - nem akarom ismételni.
Az oroszok 1945 január 18-án foglalták el Pestet, míg Budán s a Dunántúlon tovább dúlt a harc.
Chatswood, NSW Australia, 2017 február 25-én.