MÁLNASZÖRP
Nyári örömök kimeríthetetlen forrása volt a kivadári tó. A felső tavat a Rinya patak táplálta, míg az alsó- halastót a kitartóan csobogó artézi kút fölös vize. A két tavat zsilip és töltés választotta el egymástól. A töltésen út volt, mely a közeli temetőbe vitt a domboldalon. Ha szekér ment arra, nyomát beitta a homok, mintha csak látomás lett volna.
Leginkább a felső tóra jártunk horgászni. Itt tanyáztak a vadhalak: csík, compó, csuka, napihal, - míg az alsó tóban kövér pontyok merengtek az iszapban. A villogva tekerődző vizisikló barátunk volt s a nádasban kotyogó szárcsát hangjáról ismertük.
Azon a nyáron fiatal vendéglánnyal ültünk a parton. A lányon piros bugyi volt s ahogy ezt a béka meglátta, rögvest a lába közé ugrott. Mi tudtuk, hogy a béka ‘vöröset lát’, mint a bika: nekiront. Hanyattvágódva kacagtunk s a domboldal visszaverte kamaszos jókedvünk hangjait.
A dombról a Rinya völgyére s azon túl az Öregerdő sűrű rengetegére láttunk. A vének szerint a völgy lidércjárta hely volt, szeszélyes kedvű szellemek tanyája.
A völgy azonban erről nem vett tudomást. Tavasszal gólyahír rikító sárga szönyegével, ősszel friss széna illatával fogadott minket. Odajártunk a Rinyára rákászni, vadat lesni.
Tél elején a frissen esett hó hamar elolvad s ilyenkor a felduzzadt patak vízzel lepte el a völgyet. Éjszaka a víz jéggé dermedt s a tó is befagyott. Jófülű ember ezt meg is hallotta: valami összeállt, megszilárdult és a csönd mindent beborított. Teljesebb csönd ez, mint a sivatagé, hol a pergő homok és szél surrogása szünetlen.
Korcsolyázni apám tanított. Bal kezem jobb kezében: így vezetett. Másik karunkat vállmagasságban egyensúlyként kinyújtottuk s együtt olyanok voltunk, mint valami kiterjesztett szárnyú, kissé félrebillent madár. Korcsolyánk éle, jégporral szegélyezett vonalakat metszett a jégbe.
Ahogy a fagy állhatatos maradt, úgy hízott a tó jege. Vidáman tükrözte a napot, parti jegenyéket s a dombokat: az egész világot. Én meg apám kezét eleresztve szabadon bógniztam s versenyeztem a széllel és kutyánkkal a parton.
Jéghordás idején fejszével, baltával vágták a jeget a tavon s szekéren, szánon hordták a jégverembe. Dúcokkal támasztott, szalmával bélelt gödör volt, fölötte zsúpfedelű kunyhó, ajtó is volt rajta. Ahogy rakták le a jeget, szalmát tettek a rétegek közé, a tetejére is jócskán. Annyi hely volt veremben, hogy nagyobb vadat, szarvast, őzet is el lehetett fektetni benne.
Vederben vitték onnan a jeget a tejeskamrában, jégszekrénybe. A lányt, aki a jeget hordta, Marcsának hívták. Rá is ragadt a név: Jeges Marcsa. Szép, erős hátú, lenhajú lány volt, - nálunk idősebb. Jártunk vele málnát, almát szedni, kihúztuk alóla a létrát, kergetődztünk s ha megharagítottuk, avval engeszteltük, hogy biciklizni tanítottuk. Szerettük, mert nem bánta a tréfát.
A szomszéd faluból volt udvarlója. A veremnél várt rá este, amikor Marcsa a jégért ment. Így lett, hogy elment s a követekező nyáron, már fiúgyermekkel a karján látogatott minket. Férje a fronton volt, de nem jött haza. Megfagyott Voronyezsnél.
A háború után Marcsa vasúti kantint bérelt, így nevelte a fiát. A fiú késöbb Amerikába került, orvosi műszerész lett.
A jégszekrényben hűlt a málnaszörp és a szóda. Két ajtós szekrény volt, középütt a jégtartály. Alatta csap a víznek.
Meleg délután volt, az egész ház aludt. A karosszékben Viktor bácsi , ha felébred, hallhatta volna, hogyan pereg a márványlépcsőre a lila glicínia virága. A pirosbugyis lány az esti gyorson készült szüleivel elutazni az Adriára.
Felhevülve robbantunk be a veranda-ajtón, lábbújjhegyen lassítva futásunk. Viktor bácsi kis horkanással jelezte, hogy megzavartuk álmában. Pillanatra megtorpantunk, de amikor láttuk, hogy nem ébredt fel, kilopakodtunk a folyosóra.
Kinyitottam a jészekrényt, töltöttem a szörpöt, rá a sistergő szódát a rácsos üvegből. Ahogy ittunk, egymást néztük, nem szóltunk. Vékony, cingárlábú lány volt, koraérett szemekkel. Mikor letette a poharat, hirtelen átöleltem, megcsókoltam.
A lány csak állt és nézett, mintegy álomban. Majd kibontakozott ügyetlen ölelésemből és futásnak eredt. Néhány lépés után azonban visszafordult, odajött hozzám, egészen közel és csókot nyomott rám ő is. Ajkának málnaíze volt s éreztem vékony, kis teste melegét.
Akkoriban kavicsokat gyűjtöttem. Zsebemben mindíg volt néhány. Kihalásztam a legszebbet: fekete kő volt, fehéres erezettel. Olyan síma, hogy szinte fénylett. “Ez a tied, -vidd magaddal” - mondtam. Kivette kezemből s újja hegyével görgette tenyerében, arcához szorította. ‘Olyan, mint a tojás’- susogta s kezével fészket formált. ‘Tojáskő.’
Közben Viktor bátyám is felébredt, kijött az ajtón. Mikor meglátott minket, ránk mosolygott s haladt tovább. Ilyenkor szokta elfogyasztani a szieszta utáni törökkávéját. A lányt meg szülei szólították, az útra készülődtek. Búcsúzásnál nem mertünk egymás szemébe nézni. Mégis, mikor elkaptam a tekintetét, kibuggyant belőlünk a nevetés. Lahet, hogy a málnaszörpre gondoltunk?
––––––––––––––––––
Jeges Marcsa fiával a 80-as években találkoztam a Váci uccai eszpresszóban. Kereste családunk Magyarországon maradt tagjait. Akkor épp Pesten jártam, -így akadt rám. Cowboy csizmát és texasi kalapot viselt s a kórházakat látogatta, hogy bemutassa a legújabb műszereket. Anyját készült látogatni Barcson, ahol az állomás kimérése még mindíg az ő kezén volt. Hívott, menjek vele bérelt kocsiján. Megegyeztünk, hogy másnap reggel indulunk.
Ez azonban már egy másik story.
Chatswood Australia Somssich-Szőgyény Béla