HOL ÉL A NYÚL?

Manapság, aki nem tud, vagy nem akar honunkban élni, dolgozni, az szabadon utazhat az EU bármely országába, hogy szerencséjét ott megtalálja; nem állja útját senki. Bezzeg, Anno 1949, szögesdrót kerítés zárta a nyugati határt, amit a biztonság kedvéért alá is aknázták, nehogy a magyarok kiszökjenek a hazájukból. Éjszaka, a vadászok leshelyére emlékeztető őrtornyokról – Hochstandokról – reflektorokkal pásztázták a határsávot s a határőröknek parancsba volt adva, hogy lőjjenek, ha valaki mégiscsak megkockáztatná, hogy – a népi nyelv szerint – bokorugró legyen. Voltak elegen, akik rászánták magukat. Köztük magam is. Két osztrák csempész vezetett, puska volt náluk; tudták az utat a soproni Lövérek erdőjében s a járőrök menetrendjét, az aknákat. Négy éves kislányunkat felváltva vitték a vállukon s mi, feleségemmel és két másik disszidens társsal követtük őket a térdig érő hóban.

Másnap már a bécsi Kärntner Strassen sétáltunk a kivilágított kirakatok fényében. Mintha egy más világba csöppentünk volna, megfélemlített, elszürkült hazánkból. S mit ad Isten? Ki jön szembe velünk az utcán, mintha csak találkozót adtunk volna egymásnak? Régi barátom, Beretvás Jancsi. Találkozásunk szinte törvényszerűnek tűnt: életem kritikus pillanataiban – mint az később is bebizonyosodott – a sors mindig egymás útjába sodort bennünket. Ilyen „véletlenül” ütköztünk egymásba, 1944 decemberében, az oroszok gyűrűjébe zárt Budapesten, amikor is a lakását osztotta meg velem,  ahol – katonaszökevények mindketten –, az ostromot átvészeltük. Jancsi a Lajta kanálisait úszta meg, – a határőrök vérebjei nyomát vesztették.

Örömünkben betértünka  Peterle nevű bárba, ahová  - úgy hallottuk - a magyar emigránsok jártak. A félhomályos helyiség bársonydíványos páholyaiban pusmogtak honfitársaink, elvegyülve a feketézők, csempészek és irathamisítók siserehadával, míg a hátsó asztalnál, volt osztálytársam,  Esterházy József „székelt” mint egy vajda s tanácsait osztogatta; remek összeköttetései révén sok mindent el tudott intézni. Kabátbélésbe varrt napoleónokkal, ékszerekkel kereskedtek az emigránsok s egymás szavát lesve, vadásztak écákra. A győztes hatalmak szerint négy zónára osztott városban járőrök cirkáltak éjszaka. A mozikban Graham Green Third Man c. filmjét vetítették, mely kisérteties megérzéssel tükrözte a háború utáni Bécs zűrzavaros hangulatát s a bár zenegépe, a filmet aláfestő citera muzsikát játszotta.

Kezdetben apósom és anyósom segítségére és bőkezűségére szorítkoztunk a Währinger Strasse-i lakásukban, melynek ablakából a Votivkirche tornyára esett a kilátás. Ancsit, anyósom, Terry, vette szárnyai alá, míg mi a hivatalokat jártuk. Panni, három hónapja voltteherben jövendő gyermekünkkel.

          Disszidálásunk előtt néhány holminkat s a zongorát Bartók János Palánta utcai lakására vitettük. Egy értékes szőnyegemet János eladta Bartha Dénes zenetörténésznek, -  osztrák barátja fizette ki az árát Bécsben.

Anyám testvére, Lilly néném Grazban élt, szűkösen. Férjét, Kári bácsit, 1939-ben vesztette el s egyetlen fia, Nicky orosz hadifogságban sínylődött. Budapesten élő lányát, Irmit, Csáky István külügyminiszter özvegyét budai lakásából deportálták („telepítették”) egy kulák házába az Alföldön. Irmi húga, Camilla, válófélben volt férjétől, Schönborn Károlytól, akit csehszlovákiai birtokaitól szabadított meg a kommunista uralom. Lilly néném lepedőket, párnahuzatokat küldött, nagy érték volt ez akkor.

Volt házitanárunk, Ladislaus Thiel s doktornő felesége, a közeli Türken Strasse-ban laktak. Felajánlottak, hogy költözzünk a lakásukba, míg ők a karácsonyi szünidőt vidéken töltik. Hogy ne fázzunk, a legkisebb szobába vettük be magunkat, kis vaskályha fűtötte, azon főztük a reggelit. Esténként, Thomas Mann: Die Entstehung des Doktor Faustus c. írását olvastam. Panni fedezte fel a kirakatban s megvette abból a pénzből, amiből kosztra is alig tellett. A regény magyar fordítását már otthon forgattam s élmény volt volt a nagy mester gondolatvilágába merülni. A vekkerórát és Bernard Shaw Vissza Matuzsálemhez c. színművét, magam sem tudom mitől indíttatva dobtam a magunkkal hozott javainkat tartalmazó kézitáskámba: úgy látszik nem tudtam megválni tőlük. Az óra már nincs meg, de mindkét könyv a könyvespolcomon áll a mai napig.

          Mikor Thiel-ék visszajöttek, egy kis panzióba költöztünk. Vízcsap volt a szobában, de abból csak hideg víz folyt. Olcsó sörözőkben étkeztünk, sajton, tejen éltünk.

A berlini blokád, a koreai háború, a harmadik világháború rémét festette képzeletünk vásznára. Bécs városát, az orosz zóna vette körül, nem akartunk ott maradni. Elhatároztuk, hogySalzburgba megyünk, az amerikai zónába. A határon, Linz-nél, orosz katonák igazoltattak a vonaton. Pannin már látható volt a terhesség, s ezért úgy terveztük, hogy ő vasúton fog utazni apósommal, akinek volt útlevele, míg én gyalogszerrel kelek át. Elmentem a jezsuita rendházba, hátha tudnak ajánlani vezetőt. A vaspántokkal erősített kapú kémlelő nyílásából egy idős fráter vett szemügyre. A vendégszobába vezetett, ahova egy fiatal páterrel tért vissza: majd ő eligazít. A páter egy Kurt nevű hegymászót ajánlott. Másnap újból elmentem a rendházba, hogy Kurttal találkozzak. Kalandos kedvű, rokonszenves fiatalember benyomását keltette. Megbeszéltük a részleteket s megállapodtunk az árban. Ismerősünk, Károly – rendőrtiszt volt otthon – megkérdezte, velem tarthatna-eő is. Nem elleneztem; kettesben biztonságosabb lesz az út s a költséget is megoszthatjuk. Vonaton indultunk Bécsből, de Linz előtt leszálltunk s gyalog folytattuk útunkat az erdőben. Mikor egy ritkásra értünk, Kurt kiadta a parancsot, hogy most futni kell, mert ez a határ. Magas hó boritotta a hegyoldalt. Kifulladtam s nekidőltem egy fának, de sem Károly sem Kurt nem állt meg, vissza sem néztek. A maguk irháját mentették s talán én is ezt tettem volna, fordított helyzetben. Pillanatokig tartott az egész, de beleégte magát az emlékezetembe. Az éjszakát egy hegyi fogadóban töltöttük. Rengeteg sört ittam, dehidrált állapotban lehettem. Károly össze-vissza beszélt álmában és hánykolódott. Ki tudja, hogy a múltnak miféle kísértetei gyötörték.            

Salzburgban egy kétszobás faházat béreltünk, a Salzach folyó partján. Hétvégi nyaralója lehetett valakinek. A hídon jártunk be a városba. Itt is volt egy bár, ahol az emigránsok gyülekeztek. A pamlagok piros színe maradt meg emlékezetemben. Sok ismerőssel találkoztunk itt; volt akinek volt állása is, az amerikai hadsereg műhelyeiben, kórházában. Nagy Kázmérral a bárban akadtunk össze. Ismertük mindketten:  bejáratos volt Panni munkahelyén, a Dorottya utcai Grill könyvkereskedésben. (Ausztráliában kötött ki és alapítója, szerkesztője lett Sydney első magyar nyelvű újságjának.) Másik barátunk, Jászai Antal (Tóni) szenvedélyes bridge-játékos volt. Hozzánk is eljött, de hamar távozott, mert zavarta anyósom (aki nem játszott) és Ancsi (aki viszont szívesen játszott volna velünk) jelenléte. Jászai Perthben szállt le a hajóról, beiratkozott az egyetemre, mely akkoriban az egyetlen ingyen egyetem volt Ausztráliában. Oxfordi ösztöndíjjal tért vissza Európába.

Odescalchi Erzsébet hercegnőt a Dóm téren pillantottam meg, barátnője, Szécheny Mimi és közös barátjuk, Haris Olivér társaságában. Mintha egy Mozart operából léptek volna ki: a három barát, akiket a rossznyelvű pestiek „A Haris trió”- ként emlegettek Pesten. Olivér az ellenállási mozgalomban vett részt s az volt róla elterjedve, hogy az angol kémszolgálatnak dolgozik. Erzsébet híres szépség volt, akit én csak a táncparkett széléről csodáltam a Park Club estélyein. Igen jó  barátunk lett s eljött az egyházi esküvönkre, amit anyám óhaját teljesítve kötöttünk a Szent Andrásról elnevezett templomban. Az egyik tanúnk Nagy Kázmér volt, Rézler Gyula szociológus a másik.      

Az angol katonai részleg parancsnokának a felesége Lilly nénémnek volt a leánykori barátnője. A püspöki palotában laktak, oda hívtak meg teára. Amikor adíszes porcelán és ezüstkészleten felszolgált uzsonnán szóbakerült, hogy az őrnagyot rövidesen Bécsbe helyezik, megemlítettem Beretvás János barátomat. Jancsi még Bécsben nyomorgott és meleg ételhez is csak akkor jutott, ha valaki meghívta, mint pl. apósom. Az őrnagy felírta Jancsi címét s amikor Bécsbe érkezett elküldött érte valakit. Jancsi tudott angolul s miután az őrnagy feleségének is megnyerte a tetszését, házkörüli munkára alkalmazták. Mezőgazdasági (Cum laude) doktorátusa szavatolta a hozzáértését, legalább is a kertben. Egy nap az angol titkos szolgálat három embere jelent meg a lakásban s közölték az asszonnyal, hogy Jancsit elviszikkihallgatásra. Az asszony tiltakozott s a férjére hivatkozott  – hiába –, mert a kémelhárító szolgálat hatalma felülmúl minden rangot. A kihallgatások az éjszakába nyúltak s Jancsi kóválygó fejjel állt munkába reggelenként. Harmadnap elaludt a mosógép mellett.  Az asszony ekkor a sarkára állt s nem engedte, hogy Jancsit elvigyék. Közben a titkos szolgálat emberei is meggyőződtek arról, hogy Jancsi nem kommunista kém és felajánlották neki, hogy legyen az ügynökük. Jancsi szabadkozott, mert félt, hogy ha az orosz zónába küldik, az oroszok kezébe kerülhet. Mégis, amikor az őrnagyot visszahívták Angliába, elfogadta az állást. Az angolok ruhával, papírokkal látták el és kivándorlási útlevéllel kecsegtették. Rövid ideig tartó szolgálat után – szavukat betartva – hajójegyet adtak a kezébe. Így került Ausztráliába.

          Kedvenc tartózkodási helyem Salzburgban az amerikai könyvtár volt.  Ott került kezembe Koestler: Darkness at Noon és Orwell: Nineteen Eighty-Four (1984) c. könyvei, s olvasásuk közben elgondolkozhattam azon, hogy milyen hamis világban éltünk Magyarországon. A jól fűtött könyvtárhelyiség asztalain elhelyezett folyóiratokat, újságokat szemelgetve ismerkedtem a nagyvilággal, de hogy annak melyik pontján fogunk kikötni, azt még nem tudtuk. Venezuelába egy muzsikus barátom, Nádas Péter hívott, Délafrikából apósom üzletbarátja. Nádas akkor már a caracasi konzervatóriumon tanított s egyik koncertjén zongorára írt szerzeményemet mutatta be.Vártuk a válaszokat érdeklődő leveleinkre.  Megnéztük a Sommerset Maugham regényéből készült, The Razor’s Edge c. filmet, Tyrone Power-rel és Gene Tierney-vel a főszerepekben. A film szinte előre vetítette az elkövetkező évtizedekben elterjedő érdeklődést a keleti misztika iránt, mely a New Age mozgalmat ihlette.

Időközben apósom terve, hogy gyárat alapítson (újból), a megvalósuláshoz közeledett. Ausztria nyugati csücskében, a Vorarlberg tartomány Weiler-Kraus nevű helyiség ipari telepén bérelt egy helyiséget, ahol egy újfajta műanyag felhasználásával készült textília gyártását akarta megindítani. A találmány – mondjuk inkább, ötlet –, apósom partnere, Boros úr agyában született: kiselejtezett filmszallagok hajszálfinomra vágott szálaiból szőni a felsőruha - zakó, kabát - gallérjának, mellrészének cúgehőrjében használt merevítő anyagot, a konvencionális lószőr, vagy nővényrost helyett. A másik partner, Wiesner úr terve alapján készült precíziós vágógép elkészítését egy svájci gyár vállalta. Az induláshoz szükséges tőkét apósom régi üzletbarátja, egy német gyáros biztosította.  Egy régi amerikás magyar is feltűnt a színen Chevrolet kocsiján, mely automatikus sebességváltóval működött. Megcsodáltuk, mert ilyet még nem láttunk Magyarországon.  A sok társ, nyilván nagy profitra számított.

A nyersanyag - az elhasznált filmtekercsek- beszerzése nem okozott gondot: ingyen, vagy potom pénzért adták a moziházak. Üzemvezetőnek a helybeli Herr Bücherlét alkalmazta apósom, aki ízes vorarlbergi tájnyelven tárgyalta meg vele az üzem berendezését.

          Összepakoltunk és Weilerbe költöztünk egy panzióba. Az alpesi stílusban épültemeletes parasztházat gyümölcsös vette körül s néhány holdnyi gazdaság. A tulajdonos házaspár leánya játszópajtása lett Ancsinak s ez hozzájárult a családias hangulathoz, mely ottlétünket kellemessé tette. Tavaszodott s jó időben kiültünk a kertbe, beszélgettünk a helybeliekkel, akik a gazda-házaspárt látogatták. Köztük, egy idősebb férfi, Braziliából telepedett vissza a falújába. Mint fiatal ember vándorolt ki, fél életét idegenben töltötte. Hallgattuk a kivénhedt emigráns történeteit s arra gondoltam, hazatérek-e majd én is, mikor megöregszem?

          A gyár egyelőre három munkást alkalmazott: sógoromat, Lacit, a német gyáros magyar barátnőjének a fiát, Józsit, és engem. Herr Bücherle sürgetésére, azonnal munkához láttunk, bár a sokat emlegetett svájci vágógép még nem érkezett meg. Elsőnek a filmet kellett levakarnunk a celluloid szalagról. Az eljárás kémiai részét sógorom szervezte, – a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett doktorátusa erre kiválóan alkalmassá tette. Az acetát oldatban áztatott szalagokat a kád fölé szerelt éles pengéjű kaparószerkezet segítségével tisztítottuk. A fényes stúdiókban készült, tömegeket kápráztató filmjátékok, kocsonyás halmazban végezték életüket a kádban, melynek tartalmát Bücherle úr nem engedte kidobni, mert úgy vélte, hogy abból ezüstöt lehet majd kivonni. Kezdetben meg-megnéztük mi van a szallagon, aztán már nem törődtünk vele s mire a svájci csodagép megérkezett, százával álltak a megtisztított tekercsek a raktárban. Időközben Herr Bücherle a szövőgépet is felállította, melyen a vágógép szabdalékával fogjuk az újfajta kelmét szőni.

          Gyalog jártam munkába. A völgybe vezető ösvényt szegélyező almaligetekben, zöldségeskertekben foglalatoskodó gazdák és nőik már látásból ismertek s elfogadták köszönésemet. A vorarlbergiek zárkózott természetű, nehezen barátkozó emberek. Gyanakodva szemlélik az idegent és a nyelvjárásuk (svájci-német) is elüt az osztrákokétól. Reggelenként köd ülte meg a völgyet, vagy finoman szemetelő eső áztatta a kerteket. Élveztem ezeket a sétákat, a nyugalmat, melyet a környező hegyek őriztek. Már kibújt a nap, mikor a káposztás kertjében matató öregember felegyenesedett s megszólított. Elmondtam neki, hogy munkába megyek s csak átmenőben lakom a környéken, mert ki akarok vándorolni. Ezen elgondolkodott egy darabig, értetlenül rázta a fejét. Majd így válaszolt: – „Wo der Hase geboren, dort lebt er.”* Nem tudta elképzelni, hogyan hagyhatja el valaki a szülőföldjét.

Ebédidőben a helybeli kocsmába mentem s ott fogyasztottam el a magammal hozott szendvicset, almabor mellett. A szomszéd asztalnál favágók ültek, ők is a savanyú, hideg mustot kortyolták. Hallgatagon szemlélték az idegent s tőmondatokban beszéltek egymással. Én meg a paraszt mondását forgattam a fejemben.

Végül megérkezett a vágógép. Remekül működött, – nem csalódtunk a svájciakban. Az egyik oldalon betettük a szallagot s a másik oldalon kijött a finomra vágott szál, amit a textilfonállal fogunk egybeszőni a gépen. A baj csak az volt, hogy a szál nem volt nyúlékony; állandóan elszakadt, kötözni nem lehetett. Herr Bücherle különböző ragasztási módszerekkel próbálkozott, egyik sem vált be. Egyre-másra le kellett állítani a gépet. A problémát az oldotta meg, hogy azúj anyag, amelyről apósom úgy hitte, hogy forradalmasítani fogja a cúgehőr gyártását, ha nyúlékony ugyan nem, de annál inkább volt gyúlékony. Egy este tűz ütött ki a gyárban, porrá égtek a tekercsek, tönkrementek a gépek.

Ezt már nem éltük meg, mert addigra már útban voltunk Ausztrália felé.

*Ahol született, ott él a nyúl.