Gyula
    

    Mikor az orvosok megmondták, hogy feleségem, Panni el fogja veszíteni látását, barátunk Szigeti Imre megemlítette, hogy festőművész kollégájának, Charles Blackmannek a felesége, Barbara is megvakult. Furcsán hangzott, hogy egy festő élettársa vak: micsoda frusztráció – mindkét részről – hogy a feleség nem láthatja élettársa műveit! 
    Sovány vigasz volt Panninak, hogy mással is megtörtént az, ami ő rá vár, mégis meg akart ismerkedni Barbarával, hogy tanuljon tőle, miként készüljön a reá boruló sötétség elviselésére. 
    S azután, hogy találkozott vele, meggyőződött arról, hogy a vakság még nem a világ vége. Szem nélkül is lehet „látni” s élvezni az agy mozivásznán megelevenített képeket, cselekményeket. Barbara gyakran pontosabban észlelte s érzékelte mindazt, amiről embertársai a szemükön keresztül vettek tudomást. 
Még látott, amikor összekelt Charles-al; látását fokozatosan vesztette el. Fiatalon, festők modelje volt, táncolt, költeményeket írt s ha a táncról le is kellett mondania, írói tevékenységét továbbra is folytatta.
– Ne bánkódj, vígasztalta Charles, ezután majd én leszek a te szemed. S valóban, mintha az ő szemével látná: Barbara fejében oly élesen rajzolódtak ki férje festményeinek a kontúrjai és színei, hogy képes volt azokat a legnagyobb részleteséggel leírni. 
Egy alkalommal megmutatta férje legújabb festményét: egy fiatal nő aktját. A kereveten elomló meztelen test idomait élénk piros vonal körvonalazta s én úgy éreztem, a festő  mondani akar valamit.
Nem tartott sokáig, míg megtudtuk, mit. Az akt modellje, lányuk iskolatársa és legjobb barátnője volt. Művész és modelje szerelembe estek s ennek az lett következménye, hogy a sok vihart kiállott házasság felbomlott. Az osztozkodásnál a ház s benne Charles sok festménye Barbarára maradt. A róla festett képeken, húnyt szemmel tekint a világba, melyet olvasmányaik figurái, macskák, trópusi madarak, virágok népesítenek. A hírneves festő  képeit jól megfizették s Barbara nem szűkölködött anyagiakban, míg tartott a készlet. 
De akármilyen erős egyéniség volt, a válás megviselte; barátokra, lelki támaszra volt szüksége, hogy életét újjá építse. 
    Mi akkoriban gyakran jártunk a nemrég alakult sydney-i Jung Society üléseire s Panni hívására Barbara is eljött. A Társaság, melynek alelnöki tisztségét egy ideig én töltöttem be, az akkoriban elburjánzó ezoterikus körök tagjait is vonzotta. Közülük, a lengő ruháiban felvonuló színésznő, Dianne Cilento vonta magára Barbara figyelmét, - hamar összebarátkoztak. Dianne a James Bond filmek főhősének, Sean Connerynak az ex-felesége már megjárta az utat, melyre most Barbara kényszerült rálépni. A szüleitől örökölt Észak Queenslandi farmján ashramot létesített, melyet Karnaknak nevezett el, mivel a birtokot körülvevő hegyek az egyiptomi templom romjaira emlékeztették. A szufi bölcsek filozófiáját Angliából hívott guruk tanították. A tanítványok - lelki kiteljesülésre vágyó, ráérős nők, helyüket nem találó fiatalok, - a keleti bölcsek tanaival ismerkedve, meditációt, yogát gyakorolva  keresték a boldogságot. Szabad idejükben a ház konyhakertjében tevékenykedtek és gyűjtötték be a vegetáriánus étkezésekhez szükséges zöldséget, gyümölcsöt. 
Diana ötlete volt, hogy a jungisták és a szufisták számára közös szemináriumot rendezzen
Barbara befizetett a kurzusra, mely szállással és ellátással járt, de nem akart repülőgépen utazni, mert azt tervezte, hogy útközben meglátogatja leányát, Christabelt, aki az apja házát őrizte a Sunshine Coast-on. Charles, új feleségével Japánba utazott művei kiállítására. 
A helyi újságba tett hirdetésre, -  hogy arrafelé utazó autóst keres, aki elvinné  az üzemköltség felének a megtérítése ellenében -, Julius nevű férfi válaszolt. Akcentusából, Barbara hamar megállapította, hogy hívója magyar származású ember. Mikor Julius, vagyis Gyula, a paddingtoni házában felkereste, már az ajtóban közölte vele, hogy vak. – Tudom, válaszolt Gyula, Patrick White mondta. Még óvott is tőled, mondván, hogy „veszélyes” nő vagy. Barbara nem vette zokon a fulánkos nyelvéről ismert író megjegyzését, sőt örült, hogy a közös barát árnyékában némi  bizalommal tekinthet fuvarosára. Megegyezett Gyulával s az adott napon, kora hajnalban elindultak. 
Két napig tartott, míg eljutottak Brisbane-ig s ez még csak a fele volt az útnak. Gyula nem volt tapasztalt vezető s talán maga sem tudta, mire vállalkozott, mikor a használtautó-piacon vásárolt Lancia kocsijával a több mint 2500 kilométeres útnak nekivágott. Nemrég jött ki a kórházból, ahol egy pace-makert plántáltak a mellkasába s azt akarta kipróbálni, hogyan működik majd a szubtrópusi klímában. Hosszabb utazást tervezett  Európában, Thaiföldön. Úgy gondolta, hogy a queensland-i kirándulás jó lesz próbafutamnak, s Patrick aggódó szavait, – mit csinál majd, ha lakatlan területen elakad a kocsija? A vak nő csak terhére lesz... - elhessentette a tudatából; erősnek érezte magát, vonzotta a kaland.  
A balesetet mégsem tudta elkerülni. Egy kiszáradt patak hídjánál megállt s Barbarát a közeli bokrok közé vezette, hogy vizeljen. Maga is félrevonult, s nem figyelt arra, hogy Barbara, azután, hogy megkönnyebbült, elindult a kocsi irányába, rálépett a hídra s mivel annak nem volt korlátja, leesett róla. Szerencsére, alacsony híd volt, - nem esett nagyot. Táncra edzett alkata, mellyel egykor festőket ihletett, ruganyos maradt, nem tört el semmije. Mire Gyula odaért, a közelben dolgozó úti munkások már talpra állították, tréfálkoztak vele.
  Brisbaneben megálltak egy garázsban, hogy a kocsit feltöltsék.  Barbara kiszállt a kocsiból s megkérdezte a garázsost, hol vannak. Csak aztán, hogy a garázsos megmondta, vette elő a kézzel rajzolt térképet, mely a Charles házához vezető utat mutatta.
–    Nem bízik bennem, vélte Gyula. 
Christabel tárt karokkal futott eléjük s egy nagyméretű kereveten vetett ágyat kettőjüknek. Amikor alvóra tértek, Barbara, kedveskedve fordult szomszédjához hogy megsimogassa, de a kezét azonmód visszavonta, mert Gyula - mintegy védekezésül -  a fején hagyta a sapkáját..
Másnap döbbent rá, hogy Gyula a lányára vetette a szemét. Reggel a  tengerparton hancúrozott vele, szemét le nem vette róla. Féltékenység és féltés lopódzott a szívébe s elhatározta, hogy mihelyt egyedül marad a lányával, figyelmezteti: elég egy öreg ember (Charles) okozta baj a családban. 
Még egy napig tartott, míg eljutottak Karnakba. Christabel is velük tartott. Anyjával a nyitott verandával körülvett nagy házban kapott szállást, míg Gyula, egy melléképületben húzta meg magát, Marcel szomszédságában, aki Dianne bizalmasa és a farm kertésze volt. S bár a közös étkezéseken ő is részt vett, a kurzusra nem iratkozott be. A vidéket akarta bejárni, mely annyira más volt, mint amit Melbourne, vagy Sydney környékén ismert. 
Másnap a farmot átszelő patak mentén indult felfedező útjára. Így talált rá a kristálytiszta vizű tavacskára, melyben az ashram hölgyei fürdőztek pucéran. Már vetkőzni kezdett, hogy közéjük ugorjon, mikor a bokrok mögül előbújó brünhildai termetű nő, a termetéhez illő hangon rákiáltott: „Women only”. A sztentori hang s a fonnyadt testű, rozoga lábú idősebb nők látványa eloszlatta az idillikus hangulatot s Gyulának rögtön elment a kedve a fürdéstől. Hiába integetett feléje előző esti vacsoraszomszédja, a formás alkatú Meg, - magára öltötte a ruháját s folytatta útját a domboldalban. Feljebb érve körülnézett: Az esőerdő borította táj kékes zöldjében kanyargó folyó, mint egy óriás kígyó kúszott  a távolban csillogó tenger felé. A völgyből füst szállongott, -  arattak a farmerek, égették a cukornád aljnövényzetét. Nagy nyugalom szállta meg Gyulát; fudta, hogy itt jól fogja érezni magát.
 
 Visszatérve Sydney-be, Barbara velünk is meg akarta ismertetni útitársát. – Magas, szép szál ember, kékszemű, akár SS tisztnek is nézhetnéd, mondta, mintha tudta volna milyen egy SS tiszt. – Egyébként, mindig udvarias, de sohasem bizalmaskodó, kiismerhetetlen természetű ember.  
    Ekkép ismertük meg Krinski Gyulát. Valóban kimagaslott embertársai közül, de kék szeme ellenére sem hasonlított a Barbara elképzelte germán férfitipust megtestesítő SS tiszt képéhez. Inkább, zárkózott, olykor bizonytalan s félszeg ember benyomását keltette.  
Miközben Panni szeme világának az elvesztésével s az evvel járó életvitel gondjaival voltunk elfoglalva, ritkán találkoztunk Gyulával. Olykor megjelent a magyar körben és az étteremben, ahova mi is jártunk, de ezek futó találkozások voltak, –  nem volt alkalmam közelebbről megismeri. Tudtam, hogy a Kings Crosson lakik, saját házában s albérlőket tart. A házat akkor vette, amikor az ékszerész üzletét eladta. Arra jártamban becsöngettem hozzá. Szívesen fogadott, kávéval kínált. Mutatta a ház hátsó részébe telepített műhelyét, ahol a mesterségét folytatta. Szobájában mindenütt könyvek, folyóiratok hevertek, nagy volt a rendetlenség. Az íróasztalán, az írógép szomszédságában egy bekeretezett fénykép állt, mely az ifjú Gyulát ábrázolta, fiatal lány társaságában. A tengerparton ülnek egy szikla tövében. A lány, Gyula felhúzott térdére hajtja a fejét, mosolyog. Boldogan, magabiztosan tekintenek a kamera lencséjébe, - s a jövőbe. 
– Ki ez a lány? kérdeztem. 
– A mennyasszonyom volt. Melbourneben, amikor ott éltem.  
– Feleségül vetted?
– Nem, válaszolt Gyula. 
    – Miért nem? – faggattam volna, de csengettek s Gyula felállt, hogy ajtót nyisson. Táncos léptű lány lebbent be rajta, valami ékszerét hozta javítani. A szomszédos Australia Balett stúdiójából jött. Gyula a műhelybe vonult vele,  nem marasztalt, s magamat fölöslegesnek érezve, távoztam. 
A menyasszony történetét csak jóval később tudtam meg.

*** 
Akkoriban, az ötvenes évek elején, még nem a komputeren keresték párjukat a fiatalok, hanem a táncpaloták parkettjén. A jazz-band hangjaira szvingelő, keringő, csacsázó párok testi közelsége egyszerűsítette a megismerkedés folyamatát; már kezdetben tudták a táncosok, hogy kialakul-e barátság közöttük. Gyula a Saint Kilda-i Palais the Dance-ban pillantotta meg jövendő menyasszonyát. 
A falat szegélyező padon ült, amikor elhaladt előtte két lány. A szőkehajú lány magassarkú cipőt viselt s térde kissé meghajlott járás közben. Mihelyt leült, máris táncra kérték s Gyula figyeli, hogyan mozog. A következő táncnál hozzá siet, nehogy más vigye el. A szünetben meghívja egy narancslére, de a lány - Susan a neve - szabadkozik:
 – Még alig ismerjük egymást. 
Gyula újból táncra hívja, s ezután már elfogadja a meghívást. Azt is megígéri, hogy a következő  vasárnap megint eljön. 
Hétközben Gyula izgatottan gondol rá. Érzi, hogy tudná szeretni.
Következő vasárnap már úgy táncolnak, mintha régi ismerősök lennének. Susan áhítozó tekintete és forró lehellete megérinti Gyulát, - szerelemre gyullad. 
A szünetben Susan bemutatja a barátnőjét, Fenelát. 
– Ugye szép lány a barátnőm? kérdi Gyulát. 
– Nem olyan szép, mint te, válaszolja ő és Susan elpirul.
Gyula, a büfében Szuzira „kereszteli” Susant - hadd legyen magyaros hangzása a nevének. Szuzinak tetszik az „új” név, örül neki. 
– Neked meg a fogad gyönyörű, enyeleg s most Gyulán van a sor, hogy szerénykedjen, - ezt még senki nem mondta neki. 
Karcsú, egészséges lány Szuzi, a szeme zöld. – „Ép testben ép lélek”, állapítja meg Gyula s reméli, hogy meg tudja tartani. 
    A tánc után hazakíséri. A családi ház, nem messze Gyula lakásától, egy zsákuccában áll, a Raleigh Place-en. Régi faház, a valamikori farmon, mely valahogy megmaradt a szűk közben, míg körülötte rohamosan épült ki a tengerparti St. Kilda külvárosa, bohém és emigráns lakosaival. A kivilágított házban baráti társaság zajong s ők egymás kezét fogva ülnek a vendégek közé. 
Szuzi anyja - Sheila – sikeres ausztrál színésznő. Apja Angliából emigrált Melbourne-be. Azután, hogy Szuzi megszületett, a család Angliába hajózik, hogy a nagyszülőket látogassák; ott éri őket a háború. Szuzi apja a légierőkhöz vonul be s két fiú gyermekkel szaporodik a család. Sheila a gyerekeivel a szülőkhöz költözik. Apósa, nyugalomba vonult kórházi főorvos, jómódú ember s mindent megtesz a család jólétéért a nehéz időkben. Sheila szabadabban mozog, vidéki szinházakban lép fel, olykor Londonban is. 
A háború utolsó évében férje gépét találat éri, lezuhan. Sheila újból  férjhez megy, John-hoz, az angolokkal együtt küzdő lengyel repülő dandár pilótájához. 
Az ötvenes évek elején térnek vissza Melbournebe. Sheila bekapcsolódik a háború után felpezsdülő színházi életbe, komoly szerepeket vállal, megalapozza a hírnevét. Házában majd mindennaposak az öszejövetelek, az  ünneplések, amelyeken a színészkollégák és barátaik az előadások után találkoznak, lazulnak és - isznak. John jól érzi magát a bohém társaságban, elöl jár az ivászatban, de a társaság lelke Sheila: az ő hangja túlszárnyalja a többiekét. A Raleigh Place-i házban, úgyszólván „mindenki”, aki csak nevezetes a melbourne-i művészi világban, megfordul.

Gyula, Egerben született és nevelkedett. Anyja, nem sokkal azután, hogy a világra hozta, visszaköltözött a szüleihez. Így, adódott, hogy Gyula nem ismerte az apját. Csak egyszer látta, akkor is csak pillanatokra, félhomályban.
Cirkuszból tértek haza, amikor a gyér megvilágítású utcán eléjük ugrott egy magas alak. A nők sikoltoztak, majdnem, hogy verekedés támadt, de amilyen hirtelen ugrott közéjük, oly gyorsan el is tűnt az árny, akiről azt mondták a gyermek Gyulának, hogy az apja. Nyilván őt és az anyját akarta magával vinni. 
A nagyapának szőleje van, borászattal foglalkozik. Belvárosi háza szomszédos a helyettes rendörfőnök házával. Átmegy hozzá s elmondja, mi történt. A rendőrfőnök elküldi a rendőröket az apa lakhelyére, hogy figyelmeztessék: ne zaklassa többé a feleségét. Később, az a hír járta, hogy a húsvéti misét követően, amikor a katonák díszszemlére sorakoztak a piactéren, Gyula apja a Himnusz elhangzása után az Internacionáléra gyújtott. Néhány napra rá katonai rendőrség vitte el, – mondták a fiának. Azóta  sem látta az apját, nem is kérdezte, mi történt vele: nem érdekelte. A nagyapja volt az ő apukája, a nagybátyja a testvére. 
Az iskolák a háború alatt szüneteltek s Gyula a béke első éveiben érettségizett a papi gimnáziumban. Egy alapítvány jóvoltából került Svájcba, többedmagával. 
Tizenkilenc éves volt, amikor elhagyta Magyarországot. Anyja, nagyszülei nem tartóztatták; remélték, hogy egyelőre jobb sora lesz külföldön. Nagyapja kísérte ki az állomásra. 
Már besötétedett, mire a határállomásra ért a vonat. Útlevél - , vámvizsgálat s hosszú várakozás után újból elindult s Gyula azon tűnődött, hol van az a vonal, amit határnak neveznek. A végtelen lassúságal mozgó vonat végül megállt: Ausztriában voltak. Külföldön! 

A fiúk svájci parasztok birtokaira kerültek, ahol a földeken s az istállókban dolgoztak. Élelem volt bőven, - megerősödtek. Gyulának hamar elege lett a paraszti munkából s felmondott. Hiába marasztalta a farmer lánya s fenyegette a farmer hogy nem fizeti ki a bérét, Gyula hajnalban elszökött s felkereste társait Bern városában; legtöbbjük hotelekben, éttermekben dolgozott. Szereztek munkát neki is. Valahogy összekerült Borbándi Gyulával és barátaival, akik éppen azon munkálkodtak, hogy magyarnyelvű folyóiratot létesítsenek. Bevonták a szerkesztéssel, nyomtatással járó munkába s akkor gondolt rá először, hogy írással foglalkozzon. Azt tervezte, hogy újságíró lesz. 
A folyóiratot “Látóhatár” - nak nevezték el. Az elsö számot autón csempészték Franciaországba, mivel Svájcban törvény tiltotta az emigráns sajtótermékek terjesztését.
 Magyarországról rossz hírek érkeznek: a kommunlsták vették át a hatalmat; Gyula belátja, nincs visszaút. Barátai bíztatására elhatározza, hogy kivándorol. Avval nyugtatja magát, hogy akárhol is lesz a világon, mihelyt az orosz megszállók kivonulnak, hazatér. 
Az ausztrál bevándorló bizottság Baselben állomásozik s Gyulának oda kell mennie, hogy a transzportba kerüljön. Az utazás előtti éjszakán barátjával, Bede Lászlóval elmennek a villanegyedbe, ahol a magyar követség háza áll. Megdobálják kövekkel s jó néhány ablakát betörik. Baselben, elégedetten olvassák az újságban a vandalírozás hírét.

Huszonegy éves, amikor partralép Melbourne-ben. Kétkezi munkával keresi a kenyerét, magyar körökbe jár s a helybeli magyar újságba ír cikket a bevándorlókról, akiket „új ausztráloknak” hívnak a hatóságok.. 
Élete megváltozik, mikor egy idősebb magyar, akinek már jól menő ékszerüzlete van, elmagyarázza neki, hogy Ausztráliában az az ember boldogul legelébb, akinek szakmája van. A jóhírű ékszerésznek kiterjedt  vevőköre van, s a kormány őt bízza meg, hogy a királynő koronázására szánt ajándékát, a mimózavirágot ábrázoló brost elkészítse.
– Ha akarod, kitanítlak s egyben alkalmazlak a műhelyemben, bíztatja. 
Gyula - bár azt tervezte, hogy beiratkozik az egyetemre -, kapva-kap az ajánlaton s másnap munkába áll. Azóta is az ékszerész műhelyében dolgozik.
Szuzi a Nemzeti Bank alkalmazottja a Cityben. Munka után Gyula várja, a kapuban. 

Karácsony estéjén a Botanikus kertbe mennek, Händel Messiás oratóriumának az előadására. Angliából került ide a hagyomány, a karácsonyi Messiás koncert. Gyertyát gyújtanak s együtt énekelnek a kórussal, - Szuzi a szöveget is tudja, de Gyula csak zümmög. A koncert után megfogadják, hogy Karácsony estéjén minden évben idejönnek. 
    Másnap egész nap együtt vannak. Gyula bízik Szuziban s elhatározza, hogy megkéri a kezét.  Gyorsan akar cselekedni, mert tudja, hogy jól választott.  
    Szilveszter előtti nap a Luna parkba mennek, Szuzi barátaival. A lányok összedugják a fejüket, csivitelnek és kiváncsiskodva nézegetik Gyulát s ő hallja, amikor kérdik:  – Honnan szedted föl ezt a fiút? Szuzi büszke és örül, hogy bemutathatta nekik.  Bizalommal simul új-ausztrál lovagjához, aki annyira más, mint az ausztrál ifjak. Regényeket olvas, verseket ír és az exisztencialista filozófiáról, Sartre, Camus, Dosztojevszkij írásairóll beszélget vele. Úgy érzi, hogy evvel a fiúval ő nagyon jól meglesz. 
     Szilveszter estéjén a magyar emigránsok báljára mennek. Éjfélkor kimennek a  tengerpartra, csókkal köszöntik az Újévet. Nászra hevülten ülnek taxiba. Gyula a karjában viszi a szobájába Szuzit, s az ágyra fekteti. 
– Legyen ez a mi nászéjszakánk, mondja s Szuzi némán bólint. Rettentően kívánják egymást. Lázasan vetkőznek s vágyaik hullámsodrában egyesülnek. 
– Légy a feleségem! - kiáltja Gyula s egyben hallja a választ is  – Igen! Igen!  Összefonódva csókolják egymást és Szuzi sírva fakad, zokog, bőg, - hallgatni is rossz. Gyula csillapítja, simogatja, míg el nem csendesedik. Szuzi, maga sem tudja, mi jött rá. Hajnalban térnek vissza a Raleigh Place-re, ahol még tart az újévi vigasság. Sheila boldogan pillant a szerelmes párra.   
    Az új év másnapján gyönyörű szép órákat töltenek együtt. 
– Csodaszép, csodaszép, ismételgeti Szuzi, s hosszú, karcsú lábait az égnek emelgeti. Kitől tanulhatta? - tűnődik Gyula
    Másnap Bede Lászlóval találkozik az utcán. A könyvelést tanulja. Megnősült, ausztrál nő a felesége. Magyarországot feladta, már nem gondol arra, hogy hazamenjen. Gyula úgy érzi, hogy neki is hátat kell fordítania a hazájának. 
     Január 3-án Szuzi  kifulladva  érkezik Gyula lakására az öccsével, Pipinnel. Születésnapi ajándékot hoz: kék nyakkendőt, hat zsebkendőt. Gyulának tetszik az ajándék, meghatódik. – Milyen szerencsés vagyok ezzel a lánnyal – gondolja. Sheila születésnapi partyt rendez, - befogadták a családba. 
    Naponta találkoznak, nem tudnak betelni egymással. Szuzi arca, minden érzelmét tükrözi s ez elbűvöli Gyulát.  
Sheilánál vacsoráznak s amikor Gyula hazamegy, Szuzi is vele tart. Galina, a lett házvezetőnő a sarokig kíséri őket s mosolyogva néz utánuk. Menet közben Gyula tréfásan elgáncsolja Szuzit s egyben magához szorítja, nehogy elbukjék. Ezt az „trükköt” diáktársaitól tanulhatta Egerben. Szuzi megrémül, nem tudja mire vélni az otromba tréfát. 
– Ilyet soha többé ne csinálj velem, tör ki belőle az ijedtség. 
Bizony nem a legfinomabb tréfa, vallja be magának Gyula. Szuzi haragja azonban nem tart soká, - megbocsát. 
Boldogságuk növekszik, kiteljesedik. Az utcán utánuk fordulnak a járókelők. Gyula hallja egy nő hangos megjegyzését: 
– Milyen szép pár! 
Övék a világ s Gyula szíve dagad a büszkeségtől. Amit Szuzitól kap, megsemmisíti mindazt, amit az előző lányok – Egerben, Bernben, Melbourne-ben – oly könnyű szívvel és bőven adtak neki. Végre megtalálta Őt, akiről serdülő kora óta álmodozott.
     
    A hétköznapok lassan telnek s Gyula alig várja a hétvégét, hogy  kedvese társaságában lehessen.
Sheila sem bírja az egyhangúságot, társaságra vágyik. Színészi alkat, fél az egyedülléttől és szeret flörtölni. Egy-két alkalommal Gyulával is kikezd, de ő haragszik rá, mert úgy véli, hogy kihasználja Szuzit. Elvárja, hogy a vendégekkel foglalatoskodjék. Lehet, hogy féltékeny is. 
–  Feküdj le, mert holnap piknikre megyünk - figyelmezteti Gyula. 
–  Nem baj, bírom a munkát, válaszolja Szuzi. 
Másnap, ő kelti fel Gyulát. Arcán nyoma sincs a fáradtságnak. Francia barátaik társaságában rándulnak ki a tengerpartra. Nyitott teherautón robognak, felettük repülőgép szárnyal. Gyula a gépre mutat: 
– Nézd, ez a repülő csak áll az égben. Szuzi elmondja barátainak Gyula megfigyelését s azok jót nevetnek rajta. 
– Ne viccelj velem, feddi Szuzi – mert mindent elhiszek, amit mondasz. Pórul járt Gyula megint. Nem szabad ugratnia Szuzit. 
A tengerhez érve Gyula kiúszik a tutajhoz, ahonnét társai fejest ugranak a vízbe. Mikor ő is a tutaj tetejére kecmeredik, látja milyen magasan van. Elszáll a bátorsága, nem ugrik, de vissza sem ereszkedik, - nehogy kinevessék a barátai. Már esteledik, mire elszánja magát, hogy ugorjon. Hasra esik, -  mintha kőre esett volna. Szuzi kedvetlenül várja a parton.
– Olyan rossz volt itt egyedül üldögélni, mondja szomorúan.
 
    Február végén, a Botanikus kerti koncerten akarja közölni Szuzival a házasságuk időpontját Gyula. Bosszúságára, barátokkal találkoznak, elrontják a tervét. A csillagok fényében indulnak haza. A park nagy fái bólógatnak felettük, romantikus a hangulat. 
– Húsvétkor akarom megtartani az esküvőt! vágja ki végül. A hallatlan boldogságot, ami ekkor Szuziból árad leírhatatlan s e pillanat emléke örökre megmarad Gyula emlékezetében. Boldog, hogy végre kimondta az időpontot. Szuzi telefonál az anyjának, közli vele a jó hírt. A szülői házban a szokásos vasárnap esti party zajlik. Sheila elégedetten tekint rájuk, míg John lengyel húsgombócokkall és vaskos tréfáival laktatja a vendégeket. 
Következő vasárnap a Mornington félszigetre mennek. Mikor még egyedül járt ide Gyula, azon ábrándozott, hogy ha szerelmes lesz, itt fogja megcsókolni a kedvesét. Most ez a vágya beteljesült. Szuzi ül mellette, hallgat, figyel. Zúg a tenger, a hullámok a partot verdesik, tüzel a nap. A szerelmük is a természet része.
    Gyula a sziklákon ugrál, erősnek érzi magát. Akármivel megbirkózik, ha kell. Szuzi gyönyörködve nézi: ez az örömtánc neki szól. Gyula a karjába veszi s a fűre fekteti. Szerelmi mámorában egy másik lány neve szalad ki a száján. Szégyelli magát, de Szuzi nem haragszik.
    Elfogyasztják a magukkal hozott ételt s Gyula nézi, milyen gyerekesen eszik az ő kedvese. 
Csónakot bérel s amikor már kívülebbre kerülnek, átadja az evezőt Szuzinak. De ő inkább csak Gyulát ölelné. 
– Milyen jó lenne meghalni, súgja a fülébe. 
– Élni jobb, válaszolja Gyula s erős csapásokkal evez a nyílt tengerre. A hullámok felmagasodnak, de ő nem fél, - még a haláltól sem. Szuzi gyönyörködik az erejében. Hazamenet, elalszik a buszon. Fáj a hasa, megjött  a havi baja. 
Másnap egyikük sem megy  munkába. Ehelyett a St. Kilda-i strandra mennek. 
    – Jobban érzem magam, mondja Szuzi, hazafelé menet, - majd: 
– Gyereket akarok. 
Leülnek egy padra s Gyula átöleli. Bizonykodik, hogy családot akar ő is. Szuzi megnyugszik s Gyula elbúcsúzik tőle, nem kíséri el a házig. Valahogy egyedül akar maradni. Hirtelen elhatározással egy régebbi barátnője lakása felé veszi útját.
 
    Másnap. mikor érte megy, Szuzi az ajtóban várja. 
– A kérdőíveket nem tudtam kitölteni, mondja, kissé idegesen. Gyula int, hogy nem baj. Gondolta ő is, hogy így lesz. Mégsem tudja szó nélkül hagyni a dolgot.
–    Az irodában megcsináhattad volna az írógépen.
    – Majd holnap kitöltöm, - szabadkozik Szuzi, s a szobájába megy, hogy befejezze az öltözködését.
    Sheila, a szobájából hallja a beszélgetést, kiszól: 
–  Miért nem te töltöd ki, Gyula?
    Gyula nem felel, nem akarja a témát elmélyíteni. A Magyarországról rendelt könyvekről van szó. Ahhoz, hogy elhozhassa őket, a vámhivatal kérdőívét kell kitölteni és benyújtani. 
     Szuzi kirohan a szobájából s az anyjának magyarázza, hogy nem érti a kérdéseket. A munkahelyén nincs ideje, hogy ezen töprengjen.
–    Mit csináljak velük? kérdi Gyulát.
    – Hozd magaddal s átnézzük őket együtt.
    Szuzi visszamegy a szobájába, hogy a kérdőíveket a táskájába tegye.
    Elindulnak, de Gyula bosszankodik, hogy Szuzi nem érti az egyszerű kérdéseket. 
    – Mik azok a nehéz kérdések? - faggatja Szuzit. 
    – A kérdőív már a gépben volt, mikor a főnököm a hátam mögül
nézte, mit csinálok. Ijedten néztem rá s ő rám szólt, hogy vegyem ki a papírt a gépből.
    – Az ilyen munkát ebédidőben kell csinálni, oktatja Gyula.  
    – Te más vagy! Bárcsak lehetnék én is olyan, mint te. A dátumot sem tudom, melyik kell: a kitöltés, vagy a megrendelés napja?
    Gyula fölényesen viselkedik, de érzi, hogy kezd a dolog kellemetlen lenni. Keresi a kibúvót, mellyel véget vethet az egész ügynek. Érzi, hogy nehéz lesz kibékülni s jó ideig eltart majd, míg újra úgy lesznek, mint azelőtt.
     – Nem is tudtam, hogy te ilyen buta vagy! szalad ki mégis a száján. S kiváncsi, hogy Szuzi visszaadja-e a kérdőívet, ha kéri. Szuzi szó nélkül odaadja és Gyula máris resteli, hogy hepciáskodott. 
– Majd holnap visszaadom, mondja és eszébe se jut, hogy Szuzinak ez most már teljesen mindegy. Magához vonja a lányt s arra gondol, hogy a csókok majd elfelejtetik ezt a piszlicsáré ügyet. 
Mikor a villamosra szállnak, egymás mellé ülnek és Szuzi hozzásímul, suttog a fülébe:
    – Szeretsz te engem Gyula? Jaj! Én rettenetesen szeretlek! Meg tudnék halni érted!
    – Isten ments, ilyenre gondolni is! dörmögi Gyula. – Nekem egy élő Szuzi kell. Nem akarlak elveszíteni, hiszen még el sem kezdtük az életünket. 
    
 
A színház előcsarnokában Szuzi még mindig csak beszélni akar, keresi a szavakat, szinte könyörög.    
– Nem nagy ügy az egész, véli Gyula. Az ilyen kis viták mindennapi események. Nem szabad hosszabb időt szentelni rájuk.
    Helyükre ülve sok ismerőst látnak maguk körül. Puccini Pillangókisasszony operája van a műsoron.  
Előadás közben Gyula felhevül, a bunkóját igazgatja a nadrágjában. Szuzi észreveszi, odanyúl s amikor a szomszédok is odapislantanak, int, hogy ne  törődjön velük. 
A szünetben Gyula kimegy, de Szuzi - lógó fejjel - a helyén marad. 
A harmadik felvonás bevezető ütemei előre sejtetik a Pillangókisasszony történetének tragikus végét és Szuzi feszülten figyel. Mikor a szívet tépő  befejező akkordok is elhangzanak, Gyulába karol, ránéz s úgy kérdi: 
– Ugye, az öngyilkos nem törődik avval, hogy a tettével milyen bánatot okozhat másoknak? 
Gyulát meglepi a kérdés, nem válaszol. Majd holnap mond valamit.  Pedig itt a példa: Pillangókisasszony önkezével vet véget az életének, mert csak így tudja megértetni a szeretőjével, mennyire szerette.
    Hazamenet Szuzi szorosan karol Gyulába, szinte hozzádől. Az Exhibition Streeten megcsúszik, majdhogy elesik. 
 A fellegekben jár ez a lány, nem néz hova lép, gondolja Gyula s megfeddi Szuzit.
– Ha egyedül vagyok, vigyázok magamra.
Mi lesz, ha anya lesz, aggódik Gyula. Akkor nemcsak magára, hanem a gyerekeire is kell majd ügyelnie. 
A bizonytalanság felhője árnyékolja kettejük viszonyát. Végül is avval nyugtatja magát Gyula, hogy Szuzi jó anya lesz. 
Tépelődik, hogy a lakására vigye, vagy az anyjához. Az opera tragikus zenéje még a fülükben zsong s amúgyis éjfélre jár az idő. Legjobb, ha kihagyják a mai estét, dönti el magában. S máris tervezi az újabb találkát. 
 
– Mikor látlak? kérdi Szuzit. 
    – Holnap! csattan a válasz. 
– Anyád azt akarja, hogy holnap otthon maradj, emlékezteti Gyula. Úgyhogy hogy nem holnap, hanem holnapután, csütörtökön fogunk találkozni.    – Bocsáss meg, elfelejtettem, esdeklik Szuzi, és sírva fakad. 
– Szeretlek, - súgja a fülébe megint, - szinte könyörögve. 
Leszállnak a villamosról. Szuzi hallgatagan lépdel Gyula mellettt.
    – Te nem szeretsz engem úgy, mint én téged, szólal meg végül. 
    Gyula nem győzi hajtogatni, hogy mennyire szereti. Az utcalámpa gyér világítást ad, alig van forgalom. 
– Meglátod, mi fog történni holnap! - rebegi Szuzi elhalóan, mégis úgy hat, mint egy sikoly.
    Gyula újból emlékezteti, hogy holnap nem fognak találkozni. Furcsálja, hogy ezt megint elfelejtette Szuzi. 
A ház elé érve - szokás szerint -, Gyula csókot lehel Szuzi tenyerébe, de ő elvonja a kezét, hátat fordít s lassan elindul a ház felé. Az ajtónál keservesen, szinte segélyt kérően tekint vissza s Gyula tudja, hogy utána kellene  mennie, - mégsem mozdul. Idegességgel vegyült fáradtság bénítja.      
 – Csütörtökön majd minden helyrebillen, biztatja magát. – S új felvonás kezdődik a szerelmünkben!

    Szuzi magára marad, nem megy be a házba. Világot lát a kerti lak ablakában, ahol Sheila albérlője, Peter Batey tanyázik, - arra veszi az útját. 
    – Ébren vagy Peter? szól be hozzá.
    – Igen. A szerepemet tanulom. Gyere be.
Szuzi csak az ablakon át hajol be a szobába. 
– Hogyan tetszett az opera? kérdi Peter. 
    – Szerethet-e az ember valakit úgy, hogy akár meg is hal érte? - kérdi Szuzi, elcsukló hangon. 
    – Oh... nem is tudom, csodálkozik Peter s látja, hogy Szuzi szemében különös fények villognak. 
– Tudod, - a tragikumot Puccini drámai szabadossággal zenésíti meg. Hogy a közönséget megrendítse. 
Szuzi kényszeredetten mosolyog s bemegy a házba. 
– Még mindig a zene hatása alatt áll, véli Peter. 
Idősebb öccse - őt is Peternek hívják -, még ébren van, hozzá is benyit,  hogy jó éjszakát kívánjon. Aznap este nincs sok látogató; a konyhából behallatszik az anyjuk hangja. Erre már föl sem figyelnek, annyira mindennapos. Szuzi szeretne beszélni vele, de ő siet vissza a vendégeihez.
 
    Másnap reggel, Szent Patrick napján, Szuzi valamivel korábban indul munkába. A bank liftjén a tetőterraszra megy. Gyakran jár oda ebédidőben, munkatársaival, vagy egymagában, szendviccsel és könyvvel a kezében,. Fönt, leveti a kabátját, összehajtja s maga mellé fekteti. Aztán a mellvéd külső oldalára mászik és leugrik. Kilenc emeletnyi magasságból zuhan az utcára, munkába siető emberek közé. Kis híja, hogy nem rájuk.
    Mentőkocsi viszi a kórházba, de mire odaér, Szuzi már nem él.

Gyula aznap nyolc órakor áll munkába. Szuzira gondol s arra, hogyan tudná a kettejük közti civódást elfeledtetni, viszonyukat még szorosabbra fűzni? Úgy tervezi, hogy munka után érte megy a bankba. 
     Alig várja, hogy mehessen. Útközben benyit a borbélyhoz, gyors nyiratkozásra. Hajvágás közben hallja tőle, mi történt a Collins Streeten: egy lány leesett a bank tetejéről. Gyula megrémül, tudja, hogy Szuzi az. Elszoruló hangon kérdi:
– Melyik bank? 
– A Nemzeti Bank. 
– Ott dolgozik a menyasszonyom. 
A borbély kezében megáll az olló, hebeg: 
– Áh, nem a maga menyasszonya, biztosan valaki más. 
Honnan tudja, hogy nem ő, - töpreng Gyula. És sietteti, hogy fejezze be a hajvágást. Bár jobb ha lassan teszi, így később tudja meg a valóságot. Hirtelen felugrik, ledobja magárol a kendőt. 
– Hagyja, hogy befejezzem, könyörög a borbély. 
– Majd visszajövök, ígéri Gyula, futtában. 
– Aztán a menyasszonyát is hozza magával...  
Gyula rohan a bankhoz, - nincs messze.
     Peter Bateyt pillantja meg az utcán. Egy közeli üzletben dolgozik nappal. 
–    Miért van itt, mire vár, csak nem Szuzira? 
Peter a vállára teszi a kezét. 
    –  Szomorú hírt közlök Gyula. Szuzi leesett a bank tetejéról. 
Gyula hallgat. 
    – Megsérült? - szólal meg végül.
    – Meghalt!

Eddig még soha nem ismert fájdalom lepi el Gyulát, önvád marcangolja. Úgy érzi, hogy a sors kegyetlen hozzá és mindennek vége. Életét befejezettnek tekintheti. Sohasem fogja kiheverni Szuzi halálát, sohasem lesz teljes ember. 
Peter karonfogja, vezeti. Hová? maga sem tudja. 
A Raleigh Place-en Sheila jön eléjük, - sír. Ekkor Gyulából is kitör a zokogás. Sheila leülteti. 
     – Téged okoztalak Gyula. De tudom: nem vagy hibás.
    Gyula feláll, nem bír tovább maradni. Sheila utána rohan, marasztalja. Furcsamód, ekkor érzi először, hogy Sheila őszinte hozzá. 
Taxiba ül, a városba hajtat. A bank tetején járatja a szemét: hogyan lehet onnan leesni? Bemegy a mellékajtón, fel akar menni a tetőre. A takarítónő meglátja s megnyomja a vészcsengőt. A még ott dolgozó alkalmazottak körülállják, kérlelik, ne menjen. Rendőrök érkeznek, kitámogatják az utcára. Egy napra elég egy tragédia, - mondják és biztatják, menjen haza.
     Az állomáson Árvai Jóskával találkozik. Elmondja neki, mi történt. 
– Mit csináljak? kérdi tőle.
    – Nem tudom, válaszolja Jóska és csúnyán néz rá.
    Másik magyar fiú is lakik a házban: Gábor. Mutatja a délutáni újságot, mely a címlapon hozza a „baleset” hírét és az épület fényképét. 
– Nem esett, mondja Gábor, – ugrott. A védőkorláton kivülre csak akkor tud kerülni valaki, ha átmászik rajta.  Borzasztó. Megáll az ember esze.
    A háziúr is tudja, mi történt. Mikor meglátja Gyulát, elfordul, behúzza az ajtót maga  után.  
    Gyula tanácstalan s képtelen a szobájába maradni. Nincs olyan barátja, akinek az ajtaján kopogtathatna. Kimegy a tengerpartra, a fövenyen rohangál. A végsőkig kimerülve tér haza. Bűnösnek érzi magát. Semmibe vette Szuzi bánatát. Tudnia kellett volna mi bántja, érzékelnie, hogy nincs rendben az élete. Fél üveg gint iszik reggelire, majd St. Kilda-ba megy, hogy virágot vásároljon a ravatalra. Piros rózsákat Szuzinak, fehér szekfűt Sheilának. Csokrokkal a kezében indul a Raleigh Place-re, de a lába mintha megbénult volna. Taxiba vágja magát. Az út oly rövid, hogy a sofőr visszadobja a pénzt, amikor fizetni akar. Sheila két szál rózsát vesz ki a piros csokorból; Gyulát bántja a gesztus, - fölöslegesnek, bántónak tartja. Mit színészkedik még most is?

Sheila nem tudja megbocsátani magának, hogy azon az estén nem beszélt Szuzival. Italos volt, hátat fordított a lányának. Hogyan is tehette? - vádolja magát. Az elfojtott belső gyötrelem kiül az arcára: hirtelen megöregedett. Aranyszőke haja megfakult s beesett arcán a ráncok meghazudtolják korát, a harminchét évét. 
A gyászmisén, lengő fátylakba burkolva vonul a templomba; a maga tragédiáját, a drámai jelenettel leplezi.
 John nem tudja felfogni, hogy a drága kislány, aki ő mellette nőtt fel, miért akart véget vetni az életének. Mert, hogy ez volt a szándéka, afelől nincs kétsége; ő volt az első, aki a tett színhelyére érkezett s látta hova esett Szuzi: Tizenöt lábnyira az épülettől. 
Az esti összejövetelek megszűntek ugyan, de a barátok változatlanul eljönnek. Sherry helyett teát isznak, halkan beszélgetnek s korán távoznak.
 
Néhány hónappal a haláleset után Sheila újból szerepet vállal s az esti murizás - ha egyelőre csendesebben - folytatódik. Egy este Gyula is beállít, új barátnőjével, egy balettnövendékkel. A vendégek örömmel üdvözlik, és tósztot isznak a viszontlátás örömére. 
Szuzit már csak elvétve emlegetik.
            
            --------------------------
Utószó

Gyula továbbra is az ékszerész szakmában dolgozik, de nem találja  helyét a világban. Sheila hívja, lakjék náluk. ¬– A lányom jegyese volt –, mutatja be barátainak, s érzelmes, spicces pillanataiban hozzásimul, kezével a nadrágja zipzárán motoszkál, úgyhogy Gyula jobbnak látja, ha odébb áll. Lakást bérel és elköltözik.
A tragikus veszteség okozta fájdalom megnemesíti  arcvonásait, kinézete férfiasabb s kék szemének sugara áthatóbb. – Milyen szép ember vagy, mondogatja Sheila, - mintha azt keresné, mivel bűvölte el oly végzetesen a leányát?
A suta fiatalemberből „érdekes” figura alakult, akin megakad a lányok szeme.
Zoe, a fiatal színésznő az összejöveteleken, mindig Gyula mellé ül, szeret beszélgetni vele. Gyula már látta színpadon s igen tehetségesnek tartja, de még „nem érez romantikát” iránta. Mégis, mikor egy vasárnap csak azért megy a házba, hogy láthassa, csalódás éri: nincs ott.  Hevesen vágyakozik utána, ugyanakkor röstelli magát, - ilyen gyorsan egy másik lány után...  
Végül  Zoe kezdeményez: – Holnap eljövök hozzád és elmegyünk valahova. Másnap a tengerpartra hajtanak, de Gyula merevnek érzi magát, nem tud feloldódni. 
A következő találkán egymásé lesznek.
Kívánják egymást s nap mint nap együtt vannak. Gyula úgy érzi, hogy élete kezd elviselhetőbbé válni, de még nem tudja eldönteni, hogy kapcsolatuk komoly-e, vagy csak kaland. Hiába hívja Zoe, amikor a Shakespeare Company ösztöndíjával Angliába készül menni, hogy jöjjön vele, - Gyula nem áll kötélnek; marad. Más lányokkal is találkozik, nem tud megállapodni. Senki sem sejti, milyen zavaros a belvilága, - jól tudja palástolni. Úgy véli, hogy egy hosszabb kapcsolat során kiderülne a „betegsége”. 

A halottkém „szerencsétlenség”-nek minősíti Szuzi halálát és Sheila felhívja Gyulát, hogy közölje vele:  – „minden rendben” van. Valahogy úgy csavarta a dolgot, hogy Gyuláról, mint vőlegényről nem esett szó. – Sok fiúbarátja volt a lányának, vallotta s ez felbőszíti Gyulát. – Minek mondta, mikor tudtja, hogy nem igaz? 
Ő szívesen állt volna a bíró elé s mindent elmondott volna.
De hát mi is volt ez a „minden”, mi volt a titok? Ki tudja megmondani, mire gondolt, mit érzett Szuzi, mikor átlépett a korláton és a mélybe tekintett? S a zuhanás első pillanataiban... Mikor erre gondol Gyula, elszédül, majdnem ősszeroskad.
Egy este a Raleigh köz sarkán fut össze Fenelával, Szuzi barátnőjével. Ő is a partyra igyekszik. Szuziról beszélgetnek. 
–    Azon az estén, mikor a táncteremben veled találkoztunk, „különleges
fiúval” remélt találkozni Szuzi. Te voltál az. 
– Szuzi otthoni élete elég boldogtalan volt már akkor is, - folytatta Fenela. – Sejtettem ezt én is – válaszol Gyula. A késő órákba nyúló italos zajongások, a szélsőséges hangulatú, hangos anya, John italossága... De Szuzi sosem panaszkodott, jószívű volt.
–    Ha Sheila akkor máskép viselkedik... Vagy én... 
Hiába töpreng; holt mennyasszonya emléke, élete végéig fogja kísérni.

                    **********

Néhány évvel a tragikus esemény után, Patrick White Melbourne-be utazik, hogy színdarabja próbáin részt vegyen. A főszerepet Zoe Caldwell játszotta s az író Zoe szüleinél szállt meg, - régebbről ismeri őket. 
– Igen jól érzem magam Caldwellék házában, – írja sydney-i barátjának. „Mum” (Zoe anyja) sokat beszél, de száraz humorral előadott történeteit olykor nagyszerű csattanóval kerekíti. – A múltkor egy barátnőmmel találkoztam - mesélte, - a lánya úgy lett öngyilkos, hogy leugrott a Nemzeti Bank tetejéről. Részvevő, banális megjegyzésem után, így folytatta: –  Ő volt az első lány Melbourne-ben, aki épület tetejéről vetette le magát. Azóta többen követték a példáját, - tette hozzá, szinte büszkélkedve.
  
Gyula Sydneybe költözött s a King’s Cross-i ékszerésznél vállalt állást. 
Élete nem sokkal különbözik a Melbourne-itől. Esténként színházakban segédkezik a rendezőknek s lányokra vadászik a balettstúdiók környékén. Kergeti a kéktollú madarat, de az mindig kiröppen a kezéből. 
A sydney-i ékszerész, mikor nyugalomba vonul, üzletét Gyulának adja el. Az új tulajdonos keményen dolgozik, gyűl a pénze, házat vásárol. Életében előszőr érzi elégedettnek magát. A maga ura lett. Nagyszülei (anyja már nem él) méltán büszkék rá Egerben. 
A Centennial Parkba jár joggolni. A lombos allék, ligetek, nádasokkal körülvett tavacskák idilli nyugalmát csak a madarak füttye, rikácsolása töri meg, - a város zaja kívül marad. 
 Valószínú, hogy itt találkozik Patrick White-tal, a Nobel díj nyertesével. Patrick a szomszédos utcában lakik s kutyájával, Eurékával a parkba jár sétálni. Mind a ketten felvidulnakl, mikor meglátják Gyulát. Euréka vidám farkcsóválással fut elébe. Majd minden nap találkoznak, - két impozáns alak a park sétányain. A hetvenes éveiben járó markáns arcú, kissé görnyedt vállú író és a nálánál húsz évvel fiatalabb, még mindig sudár termetű férfi, aki figyelemmel hallgatja és mérlegeli sétáló társa szenvedélyes monológjait politikusokról, művészekről, színészekről.  

Patrick súlyos asztmával küzködik, kórházba kerül s Gyula ott is látogatja. Az író régi barátai csodálkozva tekintenek az ágy mellett ülő ismeretlen magyar férfire.
S mikor Gyula beteg, Patrick kopog az ajtaján. Magafőzte levessel kínálja.
 
Nagyszülei halálát követően, Gyula Egerbe utazik. Viszont akarja látni szülővárosát.  
A házat, melyben felnőtt, fiú-ivadékukra s Gyulára hagyták a nagyszülők. A „testvér” sírva fakad, amikor Gyula lemond a maga részéről. 
Csalódottan járja az ismerős utcákat, iskola pajtásait nem találja. Játszóhelyüket, a vár romjait, szórakozó hellyé alakították, - minden megváltozott. Szomorúan ül a vonatra, - érzi, hogy utóljára járt a szülőföldjén. 
Visszaútján bejárja Európát s kiszáll Bangkokban. Bejárja a vidéket, csodálja a lányokat s látja, hogy mennyire olcsóbb az élet ott, mint Ausztráliában. 
Sydneybe érve, már csak telefonon beszél Patrick-kal. Eladja a házát s Thaiföldre költözik. Naplóját rendezi, kiadását tervezi.
 
Pattaya külvárosában, Jomtien-ben lakott, mikor meglátogattam. A New York Tribune újságja feküdt az asztalán. Abban olvasta, hogy Sheila meghalt. 
– Szuzi úgy hitte, hogy én az anyjával is szeretkeztem, - kommentált Gyula.
A tengerre néző lakás balkonján ültünk. A belső szobában Gyula  mandulaszemű barátnője tevénykedett. S valahogy nem jött szájamra a kérdés: valóság volt-e Szuzi hiedelme, vagy csak képzelet? 
Sok víz folyt le a Mekong-on azóta; ne bolygassuk a múltat. Azt az Isten sem tudja megváltoztatni, - mondja a közmondás.

 Gyula 2011-ben halt meg Pattayában, egyedül.

Chatswood NSW Australia 2013-2015