ALAPRAJZ

Húgomnak, kit már nem kérdezhetek…

Kivadár puszta, jegenyék szegélyezte országút mentén feküdt a Rinya völgyében, öt kilométerre a járási székhelytől, Nagyatádtól. Amikor nagyapámé[1] lett 1864-ben, mert dédapám[2] még életében elosztotta birtokait fiai között, talán csak néhány cselédház, istálló lehetett ott. Nagyapám akkor huszonöt éves volt és ifjú házas. Rögtön építkezni kezdett: magtárt, birkaaklot, műhelyeket s hogy a léleknek is meglegyen a magáé: templomot, paplakot. A mauzóleumra később került sor s nagyanyámat[3] már oda temette. A háznak, majdani otthonomnak az alapjait is akkor rakta le s aztán még húsz évig, toldotta, szépítgette. A századfordulón artézi kutat fúrt: föléje víztornyot, fürdőházat emelt. A forrás bő sugárban ontotta kénes, meleg vízét: a fél pusztáról jártak oda az asszonyok ivóvízért. Amikor nagyapám meghalt 1919-ben, apám[4] örökölte Kivadárt s költözött oda velünk. Négyen voltunk fiútestvérek, én épp 1 éves. Húgom[5], már Kivadáron pillantottta meg a napvilágot s apám, örömében kitűzte a családi zászlót a kastély ormára. Ez egy bástyaszerű kiszögellése volt a háznak, ahova későbbb gyakran másztunk fel a padláson át s lestük a madarakat a  vadgesztenyefán, vagy az alatta teázó vendégeket, nagykarimájú kalapjaikkal.

Nem mintha nem lett volna hol laknia apámnak. Kivadárra jövetele előtt Kopaszhegyen gazdálkodott, a kadarkúti járásban, ahol 1912 táján készült el a háza egy dombhajlatban. „Modern“ ház volt a kivadárihoz képest, csak épp nem volt körülötte semmi. Távol a köves úttól, a leendő park körvonalait palánták, csemeték jelezték csak, de a látogatót –szinte kárpótlásul- a hallban színes üvegablak fogadta, amit Rippl Rónai József tervezett, apám barátja. 1913-ban megnősült apám s Ide hozta anyámat[6] Berlinből, karján elsőszülött fiával[7]. Alighogy letelepedtek kitört az 1. világháború, megzavarva az együttélés, fészekrakás örömeit. Apám, mint tartalékos tiszt Pécsre vonult be, s két közbülső bátyám ott született. Én, a háború végén, Budapesten.

Igaz otthonának, ahol megmelegedhetett volna, talán nem is érezhette anyám Kopaszhegyet s a költözést Kivadárra, gondolom, csöppet sem bánta. Kései frigy volt az övéké: apám 47, anyám 36 éves volt, amikor egybekeltek, de rövid időn belül nagy családjuk lett: szinte fügét mutatva a háború szörnyének. Apámnak nem volt ujdonság a szülői ház, de annál inkább lehetett az anyámnak. Anyai nagyapám[8] 22 évig volt a Monarchia németországi nagykövete s anyám fiatal lánykorától házasságáig Berlinben élt. 1914-ben, nagyapám is elhagyta a német fővárost: nyugalomba vonult csóri birtokára, Fehér megyében. 74 éves volt s egyik utolsó hivatalos tevékenysége az volt, hogy Ferenc József levelét a hadüzenetről átadta Vilmos császárnak a potsdami parkban. Ő maga ellenezte a háborúba lépést; családi beszélgetésekből tudom.

Hogyan láthatta anyám Kivadárt? Hogyan érezhette ott magát, Somogy déli csücskében azután, hogy élete felét nagyvárosban töltötte? Talán az, hogy megkísérlem leírni, amire emlékszem, némi fényt vet erre is.

A ház az országút mentén feküdt, egy dupla kanyar hosszabb szárában, ami arra vall, hogy a település s a ház is állt, amikor a makadámot lerakták. Mert ha nem volt így, akkor minek a kanyar? – gondoltam, már serdülő koromban. A választ csak később kaptam: nagyapám rendezte így, hogy az országút az ő birtokát szelve,  Kivadár főutcája legyen. Evvel óriási előnyt szerzett: míg a kevésbé szerencsés birtokosok, falvak, sáros bekötőutak kátyúiban kecmeregtek, a köves út az ő küszöbéhez hajlott. Akárhogy is volt: a puszta zaja, vagy írnám inkább: hangjai, könnyedén hatoltak szobámba a nyitott ablakon át, ahonnan az út tulsó oldalán fekvő majorságra láthattam. Az előtérben egy gémeskút ágaskodott, lábánál jegenye törzséből vájt vályúval: idejártak itatni a béresek, s lajtjával a bivalyos. Rekkenő nyári hőségben mihelyt a végtelen lassúsággal cammogó bivalyok meglátták a kutat, megélénkültek, s ha pocsolya volt a kút körül, csak a járom akadályozta őket, hogy bele ne feküdjenek. A kút mögött volt a hosszú tehén- s ököristálló, annak végében a trágyagödör, majd az igáslovak istállója s odébb egy fűrésztelep. Mikor deszkát, gerendát vágtak rajta, a fűrész sírásából találgathattam a rönk vastagságát, hosszát s hogy mit vágnak belőle. A műhelyek egy nagy fa árnyékában hangoskodtak s a kovács kalapácsának ritmusa központozta a barmokat nógató, hívó, szidalmazó emberhangok szövedékét, amibe most már női hangok is vegyültek. Mert az épülettömbben lakások is voltak: a bognáré, a parádés kocsisé s a tanítónőé, aki nővérével lakott ott. Amikor a tanítónő az iskola mellé költözött s autónk lett, a sofőr és családja került a helyére. A hosszú zsuppfedelű cselédházakban általában négy-öt döngölt föld padlóju szoba-konyhás lakrész volt: egy szobában aludt az egész család. A kocsisok, béresek gyakran az istállóban háltak.  Mikor bevezették a villanyt a kastélyba, az áramfejlesztő telep dohogó olajmotorával, az istállók és a műhelyek közötti térségre került s így a közelség miatt, ezek a lakások is kaptak villanyt, de a puszta többi háza már nem, kivéve  az intézőét.

Így, a nap majd minden szaka meg volt hangszerelve. A dupla kanyar másik szárában, ahogy az út Nagyatádnak fordul, egy fahíd állt, mely döngve jelezte, ha jármű kelt át rajta, felerősítve a vásárosok, cigányok zsivaját, búcsújárók kántálását. Télen mindez letompult: a csupasz jegenyéken varjak lesték, mikor pottyan nekik eledel a szánba fogott lovak alól: panaszos kiáltozásuk hasogatta a leget. Flóberttel lövöldöztünk rájuk a karácsonyi vakációban.

Mert a kastély nem „hatalmas, gyönyörű park közepén állt “ (ahogy erről írni szoktak), hanem a szélén, szinte beépítve a pusztába. A nyugati szárny emeleti ablakából kitekintve, a parkot kettészelő kavicsos út vezette a szem sugarát a szőlőhegyig, a présházig s azon túl a méhesig, a hagyományos öreg hárssal,  malomkő asztallal és a gyümölcsössel körülötte. Ez a kép amolyan alaprajzként él emlékezetemben: ebből az ablakból figyeltem apám temetését. Tizenegy éves voltam, beteg, s nem engedték, hogy kimenjek. Azon a kavicsos, most hófödte  úton vitte a koporsót négy ember a mauzóleumhoz, mely túl a méhesen, gyéren ültetett tölgyek, nyárfák, fenyők karéjában állt. A vivők fekete ruhája s a koporsó éles kontrasztban különült el a havas táj fehérségétől. Mondták, hogy az emberek útközben letették a koporsót, hogy pihenjenek, de ezt én már nem láthattam, mert a szőlőhegy túlsó oldalán történt.  Előző este siratóasszonyok jöttek a házba s körülvették a ravatalt a bejárati hallban. Litániaszerüen sorjázták apám javait-bajait, panaszolták vesztét. Sírás-rívásuk felhallott az emeletig s én lementem hozzájuk, hogy hallgassam őket. Közéjük szorulva, éreztem testük melegét.

A mauzóleumhoz, Ausztriából, a pörtschachi tó mellől hozatta a márványt nagyapám. Ott volt nyaralója, egy emeletes villa, amit még életében anyámnak ajándékozott, talán örömében, hogy öt unokával ajándékozta meg. Másik két fia gyerektelen maradt s lánya, Eszter néném[9] nem ment férjhez. A  mauzóleum bejáratát négy oszlopon nyugvó timpanon ékesítette s két oroszlán őrizte. A kripta a kápolna alatt volt s a koporsót a hátsó kapun át vitték helyére, a nagyszüleimé mellett üresen álló cement fülkébe. Ezt később felírásos márványlappal zárták le.           A megmaradt márványból építette nagyapám az üvegezett terasz széles lépcsőit, padlózatát. A teraszról egyenest a szalonba lehetett lépni, mert a háznak ez a szárnya magasított alapzatra épült. Hűs szoba volt: a gliciniával befuttatott, üvegezett terasz védte a nyugvó nap hőjétől. Kamaszkoromban sokat időztem itt nyári délutánokon, amikor az egész ház aludt. Szalonnnak hívtuk, holott könyvszekrényeivel, bőrhuzatos foteljeivel, a régies szóhasználat szerint inkább a „pipázó“ elnevezés illett volna rá. Az egyik magas háttámlájú karosszék párnázott karfájában sárgaréz galléros tok volt, amibe a forgatható olvasótábla lába illeszkedett. Amikor ez nem volt benne s a lyuk üres volt, megesett, hogy a szórakozott vendég oda pöttyentette szivarja (cigarettája) hamuját. Ezen csak addig mulattam, míg az olvasótáblát magam is használatba vettem, de előbb ki kellett vakarnom a lyukból a piszkot.  A könyvespolc üvegajtaját, alulról felhajtva, egy ruganyos pánt segítségével lehetett visszatólni a rekeszbe s a hozzájutásnak ez a kis művelete csak növelte a felfedezés izgalmát, örömét, amikor a könyvet végül kezembe vehettem. A polcon Vámbéry Ármin dedikált könyvei s más orientalisták művei sorakoztak. Ez valahogy megmagyarázta a szembenlévő szekrény tetején meditáló Buddha szobrát s egyéb keleti eredetű bronzfigurákat körülötte. A szerzők közül Stein Aurél, Sven Hedin, Ligeti, Burton nevére emlékszem s egy ideig ők voltak kedvenc olvasmányaim. Még csak nem is sejthettem akkor, hogy mily távolra, Ázsia legdélibb peremére vet majd a sors. A régi magyar kiadványok, klasszikusok, emlékiratok jól rendezett soraiból szinte kiugrott Siegmund Freud „Bevezetés a pszihoanalízisbe“ (magyarul!) s Kraft-Ebing: Psychopathia Sexualis c. könyve. Utóbbit sűrűn forgattam a bőrfotel könyvtábláján. A keleti utazók leirásainál is izgalmasabb kalauz volt az emberi viselkedés és szenvedélyek dzsungeljében. A könyvszekrény s a Buddha szobor közt egy márványlap tetejű asztalkán római, ógörög témájú edények szobrocskák álltak, köztük kedvencem: a krétai aranyserleg  replikája a bikákkal. Az egyik bika már a szelidítők hálójában van, a másik (vagy ugyanaz?) meg épp elszabadulva tapossa  szelidítőjét, míg annak társa, szarvánál fogva próbálja megfékezni. Mindez aranyban kiverve köröskörül az oldalán. Gyönyörű volt! Sokat forgattam kezemben.         A Buddha szobor alatti szekrényben találtam rá Viktor bácsi[10] irataira. Viktor bácsi nagyapám öccse volt, agglegény. A családban különcnek tartották. Legtöbbnyire Bécsben tartózkodott, ahol találmányait finomította s muzsikált, de volt birtoka, háza Babócsán is: az apai kiosztásból neki ott jutott. A szekrényben talált rajzokból, leírásokból ítélve, az újonnan villamosított közlekedés problémáival foglalkozott s főleg avval, hogyan lehet a békésen sétáló, vagy hivatalos, üzleti utakon járó polgárok közt száguldozó villamosok okozta baleseteket megelőzni. A különböző riasztó- s fékrendszerek szerkezetét rajzolta le, de úgylátszik egyikben sem bízott, mert végső megoldása az volt, hogy a villamos orrába szerelt kosárba embert ültetett, aki hosszú bottal veri majd széjjel a veszedelmes jármű útjába botladozó gyalogosokat. Zeneszerzői tevékenységéről a főhercegeknek ajánlott s kinyomtatott indulói árulkodtak, „Erzherzog … Marsch“ feliratokkal.  Zongoradarabjai rövidek voltak s rögtön a tárgyra tértek, ilyen címekkel: „Napfelkelte“, „Madárének“, „Eső“, stb. Azt hiszem, jobb zeneszerző volt, mint feltaláló. Babócsai birtokát, Halastó pusztát, négyünkre, fiú-testvérekre hagyta. Ezt unokahúgai megpróbálták elperelni tőlünk, sikertelenül.  (Védelmünket az akkoriban divatos, híres idegorvos-hipnotizőr Völgyesy dr. támogatta.)

Apám többször elvitt magával Halastóra, mert már akkor úgy volt, hogy az majd az én birtokom lesz, amikor „felnövök“. 25 km.-re volt Kivadártól. Intéző kezelte, akivel bejártuk a határt, majd megebédeltünk nála. Két szép lánya volt, táncoltam velük felsős koromban. A fiatalabbiknak csökött volt a karja. Vakáció végén, mikor mentünk vissza a pécsi internátusba, Babócsán szálltunk vonatra. Kijött az állomásra, elbúcsúzni tőlem. Ez annyira meglepett, hogy zavaromban még csak kedves sem voltam hozzá, de utólag sokat gondoltam rá.

Babócsán Béla nagybátyámnak[11], keresztapámnak volt birtoka, háza. Nem ismertem, korán halt meg. Özvegye[12] Merész Miklós festőművész felesége lett, akit a családban csak „a piktor“-ként emlegettek. Rólam elfeledkezett: nem volt szerencsém keresztszüleimmel. Mint ahogy Zsiga bátyámnak sem: ő Vilmos császárt mondhatta keresztapjának.

Nagyapám birtokai a Babócsától Nagyatádig futó országút mentén feküdtek. Ha volt eladó föld, felvásárolta: ő volt a „szerző“ a családban.

Halastóról sosem tértünk vissza üres kézzel. A török időkben valami erődítmény állt ott és  szántás idején az eke gyakran vetett fel elrozsdásodott lószerszámot, fegyvert, edényeket a hantokból. Volt úgy, hogy apám szállt le a kocsiról s talált rá valamire egy bucka tövében. Jó szeme volt hozzá: Kopaszhegyen kőkorszakbeli szerszámokat is talált. Ezeket a tárgyakat vittük haza, s a jobb darabok szépen megtisztítva, odakerültek az asztalra, vagy a szekrényen heverő antik tárgyak mellé. 

A másik szalon a „pipázó“ és az ebédlő között volt. „Női szalon“-nak is nevezhetnénk, ahova a hölgyek vonulnak étkezés után, de ez nálunk nem volt szokás. Mindenki anyámat követte, mikor asztalt bontott. Ebben a szobában villanyosított csillár függött. Mikor a fehérkesztyűs inas felkattintotta, fénye csillogva tükröződött a vitrinek ablakain, s keltette életre a polcokon sorakozó ezüst s porcelán figurákat. Az ősök képei is felvidultak tőle a falon. Ritkán használtuk ezt a szalont, csak akkor, ha „előkelőbb“ vendégek jöttek, vagy annyian, hogy nem fértek el a pipázó-ban. Amolyan átmeneti szoba lett belőle, melyen mindenkép át kellett vonulni az ebédlőbe menet.

A nagy kincsre itt leltem. A sarokszekrény tele volt zsúfolva folyóiratokkal, kiállítási katalógusokkal, könyvekkel. Ady, Móricz, Kosztolányi, Babits, Krúdy, de kisebb „nagyságok“ is, mint Ambrus, Csáth, Cholnoky művei keveredtek a polcokon a Nyugat számaival. Talán még Kopaszhegyen hordhatta össze mindezt apám s költözéskor kerülhettek a szekrénybe avval, hogy majd később elrendezi. Magamra hagyatva kellett ezen felfedezésemet is feldolgoznom. Mint zuhatag vett le lábamról s rögtön, ott a szőnyegen estem neki a könyveknek, rácsodálkozva a képekre, míg kint főkötős, pusztai lányok sarablyázták a kerti utakat. 14-15 éves kamasz voltam, „vidéki gyerek“. A külvilágot nekem a pécsi gimnázium, a pörtschachi, lido-i nyaralások, szomszéd földbirtokos családok kastélyai jelentették s a nagyatádi mozi. A fővárosban, ha oda utaztunk, a Gellért, vagy Carlton szállodák ablakából néztem a Dunát, de az Operaházban még nem voltam. Pesti lakos csak az érettségi után lettem, amikor beiratkoztam az egyetemre. Mintha csak apám üzenete lett volna ez a könyvhalmaz, folytatása az apai testközelségnek, amikor térdén űlve hallgattam, ahogy Petőfi verseket olvas fel nekem. Ez a kiszólás: „… ne higgy a németnek, mert annak a mája is hamis“ (vagy „büdös“?), - egy ilyen felolvasás emlékeként maradt meg bennem, bár a mai napig sem tudom, honnan az idézet. Sokat tanultam a szekrényben talált könyvekből, arról, amit akkortájt „magyar valóság“-nak  neveztek: pedzette fülemet, látásomat. Látogatóink, vagy a bognárműhelyben, istállóban megforduló emberek szó-beszédét hallgatva egyre több részlet rajzolódott ki agyamban, milyen az élet „odakünn“. „Az Elsodort falú“ annak a szinpadnak a kulisszáit állította fel képzeletemben, ahol a háttérfüggönyre az első világháború képei vetődtek. (Mikor a 2. v. h-ban a katonaorvosok mustráltak, felidézte, hogy a regényben hogyan igyekeztek a falusi fiúk a sorozás alól kibújni (az 1. v.h.-ban): krétát ettek s a túlzásig maszturbáltak. Azt remélték, hogy sápadt arcuk - a fenti két tevékenység feltételezett eredményeként - majd megteszi, hogy „alkalmatlannak“ minősüljenek.)

A csilláros szobából nyílt az ebédlő, melynek ablakai egy nagy orgonabokorra néztek s azon túl a „parádés“ istállóra. Senki sem gondolt arra, hogy ez a kilátás zavaró lett volna, legkevésbé a vendégek, miközben h’ors d’oeuvre-jüket ízlelgették monogramos ezüstvilláikkal: az istálló (egy szép épület) s benne a lovak, részei voltak a háztartásnak. Mi, gyerekek, azt is tudtuk, hogy az orgonabokor közelében volt a pöcegödör, melynek nyílását gyep álcázta. Tisztítását egy cigánycsalád vállalta: hajnalban, vagy késö este jöttek. Tartalmát rúdra akasztott vödrökkel ürítették a bivalyos szekéren álló hordóba. Szótlanul, bagózva végezték munkájukat: inkább csak a bivalyok fújását lehetett hallani. A gödör bűze békésen vegyült az orgonavirág bódító illatával. A bokorban egy csalogány fészkelt. Akkori szobám ablaka (az ebédlő felett), egy szinten volt a bokor tetejével. Mikor már minden elcsendesedett, a csalogány néhány bevezető futam után rágyujtott égbeszökő dalára s én boldogan hallgattam őt alvófélben.

A ház hátsó bejárata is ide nyílt. Kapuját ormótlan nagy kulcs zárta s volt még egy vaspánt is, amivel el lehetett reteszelni. A kapuzárást senki sem vette komolyan s nyári estéken a fedett bejáró amolyan traccs-helye lett a személyzetnek. Télen itt tárolták az aprított tüzifát s ha lovagolni ment anyám, ide vezették lovát, a Hollót. A tejes is ide állt be déltájban, útja végeztével. Kocsija egy négy kerékre szerelt bódéra hasonlított, kétrészes, széthúzható ajtóval. Ebben vitte a tejet, vajat, túrót, tejfölt Nagyatádra, privát vevőkhöz. Nemcsak az uradalomét, hanem a cselédekét is, cetlis kannákban. (A cselédek természetbeni fizetésével, a „kommenció“-val „tehéntartás“ is járt. A teheneket reggel a „cselédpásztor“ hajtotta ki a legelőre. Mikor a tehenek este hazatértek, mindegyik tudta, melyik házhoz forduljon be az útról.) A tejesnek korán kellett indulnia, hogy a friss tej ott legyen a nagyatádi polgár reggeliző asztalán. A postát is ő vitte-hozta és be is vásárolt, ha a szakácsnak kellett sürgősen valami, vagy pusztai asszonynak cérna, gomb, miegymás. Körútját végezve a postát szortírozta, elszámolt az aprópénzzel, készült másnapra. Csáfor Imrének hívták a tejest s nyugodtan rá lehetett volna bízni egy vállalat vezetését. A tejes lova, mely talán már épp úgy ismerte Nagyatád utcáit (s a házakat), mint gazdája, egy kisebb istállóban volt elszállásolva, két másik tartalék lóval. Csak egy fal választotta el a parádés istállótól, de ez a fal s a külön bejárat is, jelezte a lovakra is nyilván érvényes hierarchikus rendet, mely szerint a „tejesló“ s társai külön zaboltak a hintóslovaktól és paripáktól. Az istálló sztárjának, a már említett Hollónak, elkerített állása volt, az ajtó mellett, ahol szabadon mozoghatott, nem volt kikötve. Mikor meglátta anyámat, bólogatva üdvözölte s fejének kecses mozdulatával vette el kezéből a kockacukrot. Fehérszőrű lipicai kanca volt, fakuló pöttyökkel. Már elmúlt húsz éves, nagy kor egy ló életében: apám is ült rajta. Anyám női nyeregben lovagolta, s ilyenkor Holló, pompázó eleganciával rakva lábait díszelgett vele.  Kétségtelen, hogy szerették egymást.

Az én lovamat Komának hívták. Születésnapomra kaptam ajándékba. Játékos, ruganyos léptű, fekete  arabs telivér volt, néha csökönyös. Ha egy vastag gyökér keresztezte útját az erdőben, megállt, nem volt hajlandó átlépni rajta. Talán azt hitte, hogy kígyó. Amikor vágtázott szinte röpült. Röpültem én is: róla, mikor egy ijedt nyúl vágott elénkbe a kukoricás mentén s ő megtorpant. Eltört a jobb karom s akkor tanultam meg balkézzel gépelni. Minden nap lovagoltam. Bejártuk a határt, az erdőket, szomszéd falvakat, de Nagyatádot elkerültük, mert a forgalom s a zaj idegesítette Komát. Barátságunk tragikus véget ért. Karácsonyi vakáción azt találtam ki, hogy ródliba fogom. Nagy hiba volt. A Fácánosi dűlő friss hóval borított hídján a korhadt palló összeroppant alatta s Koma a tátongó résbe lépve, lábát törte. A csontszilánk, áthasítva a bőrt, meredt az égnek. Loholva szaladtam segítségért. Az utolsó ház a pusztán erdészünké, Herlicska Kálmáné volt. Mihelyt beléptem az ajtón, látta, hogy baj van. Elment az intézőhöz, akivel szánon tért vissza. Puska volt mindkettőnél. A hídnál, rövid tanácskozás után megállapították, hogy Komát agyon kell lőni. Azóta sem űltem lóra. Az intézőt Jády Jenőnek hívták. Harcsabajszos szép szál ember volt, amolyan móriczzsigmondi figura. Jóval késöbb jutott eszembe, volt-e bűntudata Koma halála miatt? Hiszen neki lett volna kötelessége, hogy a hidakat jó karban tartsa. Nem kérdezhettem meg, mert akkor már nem ő volt az intéző, hanem Horgos úr, akit tiszttartónak tituláltak s arra volt hivatva, hogy a gazdaságot modernizálja.

A lovak állása mögött volt a zaboskamra s a kocsisok szobája. Hárman voltak: Gönye József, Kernyák János (bácsi), Horváth János. Gönye volt a lovász s az első kocsis. Ő nyergelte a hátaslovakat, lovagolt ki velünk. Bérmáláskor ő hajtotta a püspök négyesfogatát, felhajtott karimájú tollas kalappal a fején. Szája szögletéből odavetett morgásából is tudták a lovak, mit akar. Kis termetű, mozgékony ember volt, zsoké tipus. Kernyák, a második kocsis, meg épp az ellenkezője: magastermetű, rezdületlen arcú, idősebb férfi, kiből tekintély, biztonság sugárzott s ezt a lovak is érezték. Különösen jó vadászkocsis volt: lovai  hangtalanul, lépésben vonták a kocsit az erdei allén s rendszerint ő volt az első, aki meglátta a sűrű aljnövényzetben rejtező őzet, szarvast. A vadászkocsi egy alacsony hintó volt, melyről könnyű volt menetközben lelépni s ezzel megtéveszteni a vadat, mely a kocsira figyelt, míg a vadász hátramaradva, megcélozta őt gyilkos fegyverével. Lehetett lőni a kocsiból is, feltámasztott karral, de ez nem volt sportszerű. Horváth János csöndes ember volt. Ö hajtotta a még tanuló lovakat, idomította őket, fuvarozta a hivatalos atádi embereket. Itt is valamiféle hierarchikus rendszer működött: az ügyvédet, orvost jobb fogaton vitték, mint pl. az állatorvost, zenetanárt, ferences barátot. Ez néha a kocsisok személyes szimpátiáján is múlott.                                                                                  A kocsiskamra Gönye birodalma volt, mondhatnám: irodája, ahol gyakran fordultak meg látogatók a házból, pusztáról. A vendégkocsisok is itt kvaterkáztak azután, hogy kifogták s megitatták lovaikat. A szobában két szalmazsákos heverő volt, birkabőrrel, pokróccal letakarva. Az egyik kocsis, s az legtöbbször Gönye volt, mindig ott aludt, hogy legyen a lovak mellett éjszaka is valaki. Lehet, hogy a takarók egyenest a ló hátáról kerültek oda, de aki azokra az ágyakra leült, ledőlt, annak menthetetlenül lószaga lett. Ha az asszonynép közül ott valaki megfordult s Gönyétől ez is kitelt, tudhatták róla, hol járt. Nem volt ez rossz szag, csak töménységében mindent átható. Bartók Béla felderült, amikor egy new-yorki mellékuccából feléje lebbentette a szél.

Horváth Jánost, egy fiatal igáskocsis, B. Gyula váltotta fel. Visszagondolva: ő  képviselte az „új“ generációt, ha volt ilyen, azon idők nagybirtokainak cselédei közt. Magas, erős fiatalember volt, aki könnyűszerrel végezte munkáját s valahogy lerítt róla, hogy nem ezt fogja csinálni élete végéig. (Amikor a háború után hazajöttem, az erdőben akadtam rá: fát irtott felesben. Az én Oxford-mintás ingem volt rajta. Leplezett csodálkozással láttam viszont ingemet, de arra gondoltam, ha nem ő viseli, akkor talán egy orosz katona vállát takarná. Kissé zavartan álltunk a tönk mellett, ő fejszéje nyelére támaszkodva /agyon is üthetett volna, villant át rajtam/í s hamarjában nem is tudtuk, mit mondjunk egymásnak.) A másik „új-generációs“ fiatalember, Gönye fia volt. Úgy tervezték, hogy majd ő lép apja helyébe, amikor az nyugalomba vonul. Egyre gyakrabban ő lovagolt ki velünk. Anyja, magastermetű, sovány asszony volt, kinek szenvedő arca férje gyakori hűtlenségeit tükrözte. Egyetlen fia, szeme fénye, az ő termetét s apja természetét örökölte: csak a lányokon járt az esze. Lovaskirándulásainkon ezt magunk is tapasztalhattuk, ahogy egy kapáló, vízhordó lányt üdvözölt, vagy ahogy azok ránéztek.

Az istálló szomszédságában volt a szerszámkamra, a kocsifészer s mögötte a lovarda. A szerszámkamra egybe volt építve egy bolthajtásos behajtóval: itt állították össze a fogatot. Kocsi volt többféle: féderes, fedeles hintó, (amin az ernyő csak utasát védte az esőtől, de a bakon űlő kocsist nem), a könnyebb, s nagyobb kerekű homokfutó, vagy a kétüléses cséza (amit nem a kocsis hajtott, hanem az „úr“). A lovardában, hosszú futószáron lonzsolták a telivéreket, törték be a paripákat. Mi is itt tanultunk lovagolni. Talaja homok volt s korlát vette körül. A lonzs egyik vége a ló kantárához volt kötve, másik végét a „Reitschuhl“ közepében álló lovász tartotta: a ló hamar megtanulta, hogyan járja körbe  idomítóját, lépésben, ügetve, vagy vágtázva. Lovagolni apám tanított. Huszár volt, értett hozzá. Akkor már ritkán ült nyeregbe s nekem nagy pillanat volt, amikor előszőr kísérhettem el lovas körútján. A nevezetes „hetes huszárok“ ezredében szolgált 1900-ig. 34 éves volt, amikor a katonai pályát felcserélte a gazdálkodással. Nagyapám (mint dédapám), követte a családi hagyományt, amikor még életében odaadta Kopaszhegyet apámnak. A fiatal generáció megerősíti s gyarapítja birtokát (ahogy apám esetében ez meg is történt), növelve a család vagyonát, tekintélyét. Így terjeszkedett a család Zalában, Somogyban[13]. Béla nagybátyám Babócsát kapta, József[14] Páczodot, mely szintén egy éles kanyar mentén feküdt. Egy kisebb birtok volt, valamirevaló ház sem volt rajta. Jóska bátyám már fiatalkorában eladósodott. Nagyapám kifizette tartozásait, majd levonta jussából. Legalább is így hallottam.  Leánygyermeknek nem járt föld. Eszter néném kivétel volt. A mende-monda szerint, azzal a megkötéssel kapta a Kivadárral szomszédos Bara-pusztát („Kispusztát“), hogy ha férjhezmegy, birtoka visszaszármazik a férfiágra. Ettől függetlenül, nem ment férjhez. Szép házat épített, s a környék jótevője lett. Értett a gyógyításhoz. Helybeli gyógynövényekből készített keverékeivel kezelte a panaszos asszonyokat, gyerekeket, göcsörtös ujjú öregeket. A 2. v.h. utáni gyógyszerhiányos időkben, amikor orvost is lámpással kellet keresni, megnőtt a forgalom: az orosz katonák is hozzá fordultak. Fiatalon egy ifjú olasz orvosba volt szerelmes - mondták. Lehet, hogy gyógyításaival ő rá emlékezett.

A lovardát egy kisebb gyümölcsös választotta el a „Fürdő“-től,  mely egy lejtő oldalában, a legjobb helyen volt a víz folyásának. Az artézi kútból bőven jutott ide is: éjjel-nappal ömlött a víz a medencébe, míg a felesleget a konyhakert alján csordogáló erecske vitte tovább a halastóig (a döngő híd alatt).

Nyaraink nagy része a fürdőben zajlott. Meleg vizéből kiszállni nem akartunk s többszöri üzenet, sürgetés sem vett rá, hogy ebédelni menjünk. Így erről az étkezésről rendszerint lemaradtunk. Helyette átmentünk a konyhakertbe, ribizlit, málnát, szedni. Ha voltak vendégeink, azoknak a gyerekei is velünk tartottak, míg szüleik visszamentek a házba. Minket persze a lányok érdekeltek, „modern“ fürdőruháikban. Szerettek fára mászni, mi meg utánuk, vagy alulról néztük őket. A kertet mogyoróbokrok, bodza, szeder tüskés sövénye választotta el a fürdőtől. A növényzet itt majdnem délies volt, füge is termett. Összemaszatoltuk magunkat a gyümölcsök édes levével, majd mentünk vissza a vízbe. Vizipuskát készíteni, sípot faragni, és sok minden mást is itt tanultam, az odavetődő pusztai gyerekektől, barátaimtól. Az artézi kút vízét a kertbe lehetett irányítani s így az szárazság idején is zöldelt. A melegházban kaktuszokat tenyésztettem, magról, dugványról. Próbálkoztam datolyával, naranccsal is. Kertészünk segített, tanított. Télen sokszor az üvegház melletti kamrában aludt, hogy vigyázzon a tűzre. Volt is mindíg „primőr“ az asztalon s gyümölcs az almáskamrából, hol szalmával bélelt polcokon teleltek a jonatánok. 

A kút vize, ha nem a kertbe ment, a baromfiudvaron át futott végig egy téglával kirakott csatornában. A szárnyasok sem szenvedtek vízhiánytól. Nagyapám (s apám), a kút köré csoportosítva, jól tervezte ki mindezt. A maláriát is csökkentve véle. Az istálló végiben volt a fáskamra, s a baromfiaudvaron álló épületben a kemence, mosókonyha. A kemencében hatalmas rozskenyereket sütöttek s korpáslisztből gyúrt cipókat, ú.n. „Graham“ kenyeret: anyám utóbbit szerette (én is). A szakácsné a kenyeret mielőtt megszegte, kereszttel jelölte a kés hegyével. Aszaltak is a kemencében, de a napon is, kiterítettl lenvászon terítőkön. Az udvaron a vadkörte- és szilvafákról hullott gyümölcsöt, kacsák, libák kapkodták, mintha a cserebogarat. A lekvárt is itt főzték, nyílt tűzön, kondérban, lapátméretű fakanállal kavarva. A disznóólat egy szederfa árnyékolta, alatta volt a moslékos kád.

A disznóvágás mindig nagy esemény volt s ilyenkor a mosókonyha előtti térség lett a szegény disznó feldarabolásának színhelye. Nagy volt a sürgés-forgás, a pusztáról behívott segédkezőkkel s mi már reggeli előtt ott legyeskedtünk körülöttük. Teknőkben vitték a kipirult arcú lányok a hurkát, belsőségeket a konyhára, ahol mindez könyörület nélkül tepsibe került s a hosszú folyosót átjárta a sült kolbász illata.

A folyosó kötötte össze a konyhát a ház emeletes szárnyával. Két oldalán szobák sora: ezekben lakott a személyzet s innen nyilt a spájz a „pucoló“ és a padlásfeljáró ajtaja is. A hátsó bejárat kapuja is ide tárult. Szemben a falon, a belépő figyelmét rögvest egy nagyméretű olajfestmény kötötte le, mely három tehenet ábrázolt. Szép kompozíció volt, mezővel, fákkal a háttérben, de a tehenek az előtérben valahogy el voltak rajzolva. A képet Somssich József festette, nagyanyám apja[15]. Nagyapám, „Ádi papa“, távoli unokahugát vette feleségül s így nagyanyám, „Teréz mama“, szintén Somssich származék volt. Dédnagyapámnak több képe volt a házban, főleg családi portrék. Barabás Miklós kortársa és barátja volt, több mint amatőr. Oltárképeket festett a környékbeli templomoknak, így a kivadárinak, nagyatádinak is. Amikor megöregedett, s látása csökkent, nagyméretű képeket festett. Mikor - családi legenda szerint - leesett a létráról s eltörte a karját, balkézzel folytatta munkáját, a tehenes képet, amit már mérete miatt sem lehetett máshova tenni, mint a folyosóra. Talán épp azokat a teheneket ábrázolta, melyek a kocsiját húzták. Allergiás volt a lószagra s ezért hintójába tehenet, ökröt  fogatott: ügetni is tudtak. Ő volt a „tehenes gróf“. Holott fiatalságát lovak között töltötte: huszár volt ő is. 48-ban nemzetőr lett, őrnagy. A szabadságharc leverése után visszavonult birtokára Szarkaváron. Asztmája, s talán festői tehetsége is, ekkor fejlődött ki. 

Gyerekkorunkban, nagy száguldozások színtere volt a folyosó. Akkoriban jött divatba a „roller“, mely egy két kerékre szerelt platform volt, amit az első kerékre illesztett rúddal lehetett kormányozni. Féllábunkkal rajta, tóltuk a másikkal, sebes iramban, versenyezve. Két kutyánk volt akkor: Fatty, a francia bulldog s Luxi, a farkaskutya. Ők szinte kötelességüknek érezték, hogy velünk rohangáljanak, csaholtak is hozzá. Szuszogó, kövér Fatty rendszerint nem bírta az iramot s még csak félúton volt, amikor mi már visszafelé tartottunk s olyankor rögtön megfordult, boldogan, hogy nem kell a folyosót végig futnia. A fordulópontoknál csak az utolsó pillanatban fékeztünk, hogy minél kevesebb időt veszítsünk. A konyhaajtónál ez nem volt probléma, mert mindíg nyitva volt, de a folyosó másik végén gyakran belehajtottunk a tejüveges ajtó tömör alsó részébe: csakúgy döngött a ház tőle. Egy esős reggelen Laci bátyám magában „gyakorolt“. Az ajtóba ütközést egyszer  sem hagyta ki, szinte kiszámíthatóan, mikor dördül bele megint. Csoda, hogy a tejüveg kiállta. Apám, akit akkoriban heves fejfájások kínoztak, megelégelhette a dolgot, lejött, megragadta bátyámat, aki az ajtónál szinte a karjaiba esett, s fejét a falba verte. Nem túl erősen, de többször. Én a pucolóból figyeltem őket. Ez volt az első s talán egyetlen alkalom, hogy apámat hirtelen harag pillanatában láttam. Nevelőnőnk Bözsi engesztelte, rá mindíg hallgatott. Fejfájásai valószínüleg összefüggtek az agyérelmeszedéssel, mely korai halálát okozta. Bözsi a kőszegi Wiedemann kávéház tulajdonosának volt a lánya. Tanítónő volt s talán ez volt az első állása. Igen szerettük, ő is minket. Még tíz éves sem voltam mikor felajánlottam, hogy elveszem feleségül. Az elemi iskolát magánúton végeztük s mire húgom is kijárta, mi már gimnazisták lettünk.

Az ételnek hosszú utat kellett megtennie a folyosón, míg az asztalra került, de még a tüzifának, fürdővíznek is kádig, kályháig.  Rögtön a konyha mellett volt a chef, Prekub János szobája. Magas termetével, amit szakácssüvege csak növelt, ő volt a rendezője s egyben főszereplője a naponta változó színjátéknak, mely a konyhában s az ebédlőben játszódott, amikor az „uraság otthon volt“. Esténként feljött az emeletre, hogy anyámmal megbeszélje a másnapi menüt, s ezt beírta egy füzetbe. Vendégeknek díszelőadás járt s a jeleneteket - fogásokat- ennek megfelelően állította össze. A helyi terméket ettük: birkát (gyakran), nyulat, őz húsát, fácánt, halat, franciás szószokkal leöntve, bár nagymosáskor sokszor nem volt más, mint spenót tükörtojással, vagy mákos metélt. Bor a ház alatti pincéből került az asztalra. Prekubot egy kalandozóbb kedvű fiatal szakács követte, Sándor, aki olasz, szerb, magyaros ételeket is főzőtt, nem finomkodott. Jóképű, erős ember volt, a konyhalányok kedvelték. Szobájában duma- és kártya-partik zajlottak, egy kis borkóstolóval összekötve. Időnként benéztem én is hozzá s hallgattam miről beszélgetnek látogatói. Ernő inasunk borotválta Sándort. Ez szinte szertartássá vált. Az egyik konyhalány, a szőkehajú Berki Margit, aki nekem is tetszett, hozta a meleg vizet, pamacsot, szappant s tette Sándor nyakába a kendőt, míg Ernő a kést fente. Mikor már elég élesnek vélte és Sándor arcának behabzásával is meg volt elégedve, bal kezének hüvelykujjával felvonta a bőrt, hogy az oldalszakáll vonalát megsaccolja s az első metszéssel meghúzza. Szemből egyeztette Sándor barkóját, a szimmetria kedvéért. A borotván felgyűlemlett habot egy kendőbe törölte (ezt Margit tartotta), csak a maradék s kisebb kiigazító húzásokból adódó habarcsrészletek kerültek a nyakba tett szalvétára. Csend volt, senki sem beszélt. Én is megilletődve figyeltem, hogyan kerülgeti Sándor erősen kiálló ádámcsutkáját Ernő a késsel. Ha cigarettáztak, le- leálltak egy-két slukkra, néhány szóra, majd újból villant a penge Ernő kezében. Egy ilyen szünetben emeltem föl a borotvát, nem tudom mitől indíttatva, talán, hogy kipróbáljam, le tudom-e én is vakarni a sörtét Sándor pofájáról. Már arcmagasságban tartottam a kést, amikor Sándor hirtelen felém fordult, a penge élébe ütközött s a vér kicsordult a arcbőrén. Egy pillanatig nem tudta, mi történt, de amikor meglátta kezemben a borotvát s a vért az ujján, elborult a tekintete. Azt hittem, hogy meg fog ütni, de Margit közénk állt, a kendő csücskével nyomogatta a sebet, timsót tett rá s én megszégyenülten álltam ott, nem tudván, hogyan magyarázzam, amit tettem. Ernő szó nélkül kivette kezemből a kést, folytatta munkáját, mozdulatlanságra ítélve Sándort ezáltal. Az uraság fiát mégsem pofozhatták föl. Talán épp ez bántott leginkább: éreztem a helyzet fonákságát s mikor Margit kiment, pirulva követtem őt.

Sándor szobájával szemben egy mellékfolyosó végén volt két szoba, mely akár egy külön lakrész is lehetett volna. (Ma is áll: bolt és kocsma- van benne.) Vendégszobáknak voltak berendezve, kiszálló embereknek, vendégszemélyzetnek. Felső gimnazista korukban két középső bátyám, Laci[16] és Józsi[17] költöztek oda: ez lett az ő külön kis lakosztályuk. (A sors aztán is egymás közelében tartotta őket New Yorkban: Laci még a negyvenes évek végén, Józsi a forradalom után vetődött oda.) Az előszoba afféle „garde-robe“, ruhatár volt. A falbaépített szekrényekben, apám uniformisai, díszmagyar öltönyök, frakkok, zsakettek pácolódtak naftalinban, s odébb nöi köntösök, báli ruhák, bundák, boák emlékeztek a régi időkre. A polcon kalapok sorakoztak, csákótól a cilinderig s fátyolos, vagy tollakkal díszített női fejfedők, sálak. A szekrény alján csizmák álltak őrt s lakkcipők, női lábtyűk várták, mikor láthatják viszont a táncparkettet. Sok minden volt itt ezekben a szekrényekben, talán még a nagyszülők idejéből is és kutakodásaim idején még csak nem is gondolhattam, hogy a szekrények ajtajaira, már akkor nyugodtan ráírhattam volna: „Fuit“. Mint ahogy egy fénykép hátlapjára írta anyai nagyapám. A képen, két fekete, díszszerszámos ló vonta batárban utazik a német császár udvarába.

Nagyapámra Sydneyben emlékeztetett egy idősebb barátom, a kiváló rajzművész, Szigeti Imre., aki az első világháború után Berlinben tanult, mert zsidó lévén a hazai egyetemről kizárták. - A maga nagyapja jó magyar ember volt -, mondta nekem. - Miért? – kérdeztem tőle. - Azért, - válaszolta - mert az volt a híre, fekete díszmagyart hordott, s mi úgy véltük: ezzel jelezte, hogy 48-ra emlékezik. Hogy ezért tette-e, vagy csak azért, mert hat évesen elhúnyt, egyetlen fiát[18]  gyászolta, nem tudom, de az ő apjáról, dédapámról[19] viszont azt mondogatták, hogy „ő börtönözte be Kossuthot“ (aki egyébként távoli rokonunk volt). Ez szemlátomást nem zavarta anyámat abban, hogy Kossuth képét szobájában kifüggessze. - Szép ember volt“, - mondta: nyilván fiatal lány korában lelkesedett érte. Nagyapám, mint Rudolf trónörökös bizalmasa s barátja, kapcsolatban lehetett a trónörökös körül csoportosuló „ifjú magyarok“ mozgalmával. Talán ez is növelte a jó hírét a berlini magyar diákok körében. A háború után mindez már nem volt érdekes, de különös volt, ahogy több évtized után, egy (kétszeres) emigráns emlékezetéből előbukkant. 

A „boudoir“ választotta el szüleim hálószobáját attól a szobától, ahol apám halála idején gyengélkedtem. Afféle öltözőszobája volt anyámnak, ahol ruháit tartotta s leveleit írta lehúzható fedelű sécretaire-jén. A falon egy vízfestmény ábrázolja, ahogy orgonasíp alakzatban sorakozó tizenkét gyermekét vezeti pipacsos, búzavirágos mezőben. Felettük madarak röpködnek. Apám festette: anyám vágyát, hogy ennyi gyermeke legyen. A könyvespolcon fényképalbumokat tartott, kézírásával kommentálva a beléjük ragasztott képeket. Mindegyikünknek külön albumot szerkesztett. Gondolom ez helyettesítette nála a naplóírást. A polcon svéd tornáról, a Müller módszerről, homeopátiáról szóló könyvek sorakoztak és a sarokban a falnak támasztva állt a „Kolos féle tornapad“. Ez magyar találmány volt, gyakran használta s bíztatott, tornázzak rajta én is. Mikor látta, hogy nekem túlméretezett, csináltatott egy kisebbet Klausz bácsival, a bognárral. Tulajdonkép nem volt más, mint egy alacsony lábakon álló, hézagos pad, rúddal a fej felől. A rúd két végét megmarkolva, háton fekve, vagy akár hasmánt is lehetett tornázni rajta. Felállítva bordásfalként működött. Anyám a testmozgás híve volt: sétált, lovagolt, korcsolyázott s minden évben átúszta a pörtschachi tavat, mely a mi villánk környékén 1-2 km. széles volt, igen mély és hideg. Engem is meg akart edzeni, hogy ellenállhassak az évről-évre (néha többször is) visszatérő meghűléses, bronchitiszes megbetegedéseknek. Állítólag nyolc-kilenc „tüdőgyulladás“-om volt, két alkalommal mellhártyagyulladással tetézve. Ezért vett ki a Pius gimnáziumból s lettem magántanuló két évig Kivadáron. Ezt megelőzőleg, még Pécsett, kórházba vittek, mert az internátus betegszobájában nem kaphattam meg az intenzív kezelést, amit szükségesnek véltek. (A betegszobák ápolója, Fráter Galina Béla volt, mindnyájunk kedvence, akit „jó-bácsi“-nak becéztünk. „Civil“ korában szinházi öltöztető volt a Nemzeti Színházban.) A klinikán hideg prizniccel s forró mustárral borogattak. Köréje viaszos vászont tekertek, „dunszt“-nak. Egy alkalommal oly forró volt a mustár, hogy égési seb lett az eredménye, vadhús nőtt a helyén, hónapokig kezelték. Amikor már a lányok is kérdezgették, mitől van a forradás a mellemen, azt válaszoltam, hogy párbajban nyertem. Amikor Komáról leestem, a nagyatádi körorvos megelégedett azzal, hogy felkötve hordjam karomat. Csak amikor visszamentem Pécsre s megröntgenezték, derült ki, hogy eltört a csont össze is forrt, de keresztbe. Dr. Vertán, a klinika hirtelen indulatú fősebésze, két markos ápolót vezényelt az előadó terembe, ahol a padsorok lépcsőzetesen emelkedtek. Nem tudtam miért, de ott vizsgált. Az egyik ápoló (a felső sorban) vállamat, a másik a karomat megragadva húzták kétfelé, hogy a csontot helyre pásszítsák. Szerencsére első menetre sikerült, miközben a professzor avval biztatott, hogy „katonadolog“ az egész. Ezután begipszelték  karomat. Vakbelemet is Vertán professzor vette ki. Anyám bejött Pécsre s addig maradt, míg a klinikán feküdtem. Jóbarátoknál, az orgonagyáros Angster család két nővérénél lakott, akik remek kávét főztek. Forrón hozta be reggelente, friss sonkászsemlyével. Azóta is kedvenc ételem ez a kombináció. Mikor elment, hogy visszautazzon, akaratlanul elsírtam magam. Lehet, hogy a jó kávé elmaradását sirattam?

Ha csak nekem volt ennyi bajom, elképzelhető, hogy még mennyi gondja lehetett anyámnak testvéreimmel is, bár a zászlót én vittem el. Pécsről, a klinika belgyógyásza, Dr. Kramár  Kivadárra is ellátogatott s kezelésemet összekötötte egy kis kamarazenéléssel. Legújabb ötlete a hidegvizes kúra volt. Anyám hálószobájában, ahova engem bevett, hogy ápolhasson, állították fel a kádat, egy ónozott, köralakú tartályt, két oldalán fogantyúkkal. Csípőig ért benne a víz, ha tele volt. Erzsi néni segítségével Ernő felváltva, forró, majd hideg vizet zúdított nyakamba. Ha jól emlékszem, a vizet olykor még jéggel is hűtötte. Siettem meggyógyulni.

Vízvezeték bevezetését még apám tervezte: emlékszem a rajzokra, megbeszélésekre. Talán a fél házat széjjel kellett volna szedni ahhoz, hogy megcsinálják. A víztoronnyal egybeépített épületben volt azonban két fürdőszoba, süllyesztett kádakkal: ezekben fürödtünk. Nagy tél idején ez nem volt praktikus, s Ilyenkor szorítkoztunk a hordozható kádakra s a nagy spongyákra, melyekkel Erzsi néni, vagy más, súrolta hátunkat. A víztorony aljában is volt egy medence, többen is elfértek benne. Ez volt a személyzet fürdője, de használhatták a pusztaiak is, csúzos tagjaik gyógyítására. Amikor gyerekeiket is elhozták, zajongásuk a torony belsejében röbbszörösen visszhangzott. Spirális vaslépcső vezetett a tetőig, mely alatt két tároló medence volt. Ezek táplálták a fürdőszobák s a konyhák csapjait. Harsányi Zsolt egyik novellájában megírta, hogy amikor apám elvitte vendégeit a toronyba, hogy büszkélkedjék vele, az egyik medencéből  kocsisuk billentette feléjük kalapját: más öltözék nem volt rajta. A vendégek nem maradtak teára.

A mellvédes tetőterrasz kedvenc napozóhelye volt Hélène-nek, húgom francia nevelőnőjének s a hölgyvendégeknek. Nyugodtan levetkőzhettek, senki sem látta őket. Gyönyörű kilátás nyílt innét a környékre. Északon, a jegenyés országutat követve Bodvicáig, keleten a Rinyáig, s azon túl Simongátig lehetett ellátni. Közbül a halastó villogó tükre, búzaföldek s a temető dombja formázták a táj képét, mely sok más részletével, kitörölhetetlenül maradt meg emlékezetemben. Nyugaton a Taranyi érig nyúltak az erdők és a mezők, a háttérben a templom tornyával. Délen az országút mentén, a puszta házai s aztán újból erdők, kukoricások, Háromfáig. Szép vidék volt, kerek egész, legalább is nekem, mert itt növekedtem, nevelődtem. Ismertem minden zegét-zúgát: ösvényeket az erdőkben, a sáros dűlőket, hova jártak az őzek inni s a cigányok tanyáját a taranyi híd mellett. A vonat is elkerülte.  A fővárosból, vagy Dombovárról jövet, Somogyszobon kellett átszállnia az atádi, bodvicai utasnak. A vicinális meg pöfögött tovább a Rinya túlsó partján Barcsig, a Dráva mentén. Kivadárra már csak kocsival lehetett eljutni.  Ha nem volt közvetlen kapcsolat, egyenest Somogyszobra hajtottunk, hogy a budapesti gyorsot elérjük. Ellenkező irányban meg, ha este tizenegykor szálltunk fel a fiumei gyorsra, reggelre már az Adria kékje üdvözölt. 

A vicinálison szinte egy más világba került az utas. A rövid szerelvényen, családias hangulatban beszélték meg a parasztok, kofák a piacot, a hivatalok packázásait, mutogatták az asszonyok egymásnak mit vásároltak, vagy kaptak cserébe, tojásért, tyúkért, szalonnáért. A másodosztályon legföljebb egy-két hivatalos, „civil“ árváskodott. Az ablakból nem volt ritkaság őzet, nyulat, felrebbenő fogolycsapatot látni.

Kivadárra a vonat füttyét is csak ritkán hozta el a szél. Csend volt és békesség. Kisebb-nagyobb megszakításokkal. Mint pédául, amikor Rózsi nevű szobalányunknak már nyakában volt a kötél, amikor a padláson rátaláltak. Vöröshajú lány volt: sápadt, meggyötört arca emlékezetemben maradt. Egy nagyatádi szabósegédbe volt szerelmes, mondták, de ki tudja mi más gyötörhette még. Másik öngyilkosra a szőlő mögötti gyümölcsös egyik fáján akadtak rá, télidőben, már holtan. Púpos, kis emberke volt, amolyan falú bolondja, aki kóborlással töltötte napjait. Egyszer az erdőben akadtunk rá apámmal, a „Kis Tölös“ szélén.  Magarakta tűz mellett kuporgott a kisöreg. Talán valami ételt is készített magának. Apám intett: ne zavarjuk. De ő köszönt s erre mégiscsak odamentünk hozzá. Mint régi ismerőssel beszélt vele apám. Gyalog voltunk, apám vállán puska, inkább csak ürügyként a sétához. Nem is vette le, akkor sem, amikor megláttam az őzbakot a fasorban. Fejét felkapva nézett ránk, majd néhány lépést téve eltünt az avarban. A fiatal erdő (tölgy és lúc) a Rinya mentén, a rinyaszentkirályi hídig nyúlt. Visszafelé már nem volt ott a pupos emberke, csak a tűzrakás helye.

Gyakran leltünk szarvasnyomra a Rinya homokjában.  A túlsó oldalról, a simongáti Mándy uradalom erdőiből  jöttek át éjszaka: nem volt szükségük hídra. Bőgés idején, vagy ha répás-, vagy kukoricástábla volt a közelben, megszaporodott a forgalom: vesztükre, mert bátyáim leshelyeken, gödörben, vagy az erdő szélén felállított „hochstand“- on vártak rájuk, gukkeres puskával kezükben. Ez nem volt éppen sportszerű, mert a trófeát a fején hordozó szarvasbika nem volt a „miénk“, hanem a szomszédé. Herlicska, aki ezeket az éjszakai vadászatokat szervezte, pontosan tudta, hogy az aggancsos melyik erdőből jött, de mikor lövésre került a sor, mélyen hallgatott.  Én akkor még csak a könnyű, kiskaliberű flóbert puskát használhattam, azt is ritkán. A Rinya mentén volt egy berek, ahová a fácánok jártak gallyadzni este. Amikor horgásztam láttam, hogy ez a szokásuk. Egy késő délután, nem szóltam senkinek s a flóberttel vállamon, elindultam a berek felé. Nem kellett mást tennem, mint leülnöm a fasorba s várni, mozdulatlanul. A nap szemből sütött s ez nem volt éppen előnyös, de aztán eltünt a Tölös lombozatában.  A beálló félhomályban megláttam az első fácánt ahogy befelé tartott, peckes léptekkel. Talán a harmadik-negyedik sorban ültem. A puskát a vállamhoz illesztve vártam rá s amikor a sorba ért, meghúztam a ravaszt. A fácán hangtalanul elterült. A flóbert nem dördül, csak pukkan: mintha mi sem történt volna. Nem keltem fel, maradtam a helyemen s vártam a következőt. Jöttek maguktól, kényelmesen tipegve. Mire besötétült, talán már az ötödiknél tartottam: ennyit találtam meg (s el). Nem is tudtam mind hazavinni. Nagy volt az ámuldozás, amikor  beállitottam velük a konyhára. Még Margit is összecsapta a tenyerét és megdícsért. Ernő meg fogadkozott, hogy hajnalban kibiciklizik, hogy megnézze, hány madarat hagytam ott a sötétben. Feltéve, hogy a róka nem vitte el őket. Büszke voltam tettemre: úgy véltem, hogy  most igazi vadász lettem. De vissza soha nem mentem a berekbe, hogy megismételjem az öldöklést, mert éreztem, hogy nem „fair“ s ha atyám élne, ezt el is magyarázná nekem.

Volt úgy, hogy pikniket rendeztünk az erdőben. Nyársat faragtunk, szalonnát sütöttünk, zsírját a másik nyárson piruló kenyérre csöpögtettük. Amikor már kifogytunk a társasjátékokból, leszaladtunk a Rinyához. Jött egy lány is velem.  Lefeküdtünk a fűbe s néztük az eget. Emilie fűszállal csiklandozta arcomat. Zsebemben gyufaskatulya volt, letettem magam mellé. A hőségtől lángra lobbant a doboz, sistergett a gyufa.  Mint a villám, ugrottunk a vízbe.

Más alkalommal bűvész vendégünk volt. Nagyatádon szerepelt s valahogy kikerült hozzánk. A „remiz“-nek nevezett tisztás lett a színház. Mindenki eljött a házból, de jöttek a pusztáról is, gyerekestül. A vincellér demizsonokban hozta a bort s a tűz körül Ernő és Herlicska szorgoskodtak. A pusztai lányok legszebb ruháikba öltözve segédkeztek. Az ispán s a tanítónők is eljöttek. Jó hangulat volt, ürültek a demizsonok. Kissé odébb, a fák közé feszített lepedők mögött volt a bűvész „öltöző“-je. Két szám között ide vonult vissza, hogy előkészítse mutatványát. Hajlékony termetű, átható tekintetű fiatalember volt, hipnotizálni is tudott.  Varázspálcája csodákat művelt: ámultunk, bámultuk. A szünetben közibénk jött s lehet, hogy akkor dugdosta a zsebekbe, vagy csente ki belőlük a mütyüröket amiket majd elővarázsol. Engem a lepedő vonzott: mi van mögötte? Észrevétlenül lopakodtam mögéje, a varázsló műhelyébe. Forgott velem a világ az izgalomtól, azt se tudtam hova nézzek. Mire felocsudtam volna, libbent a függöny s belépett a bűvész. Szótlanul bámultunk egymásra. Talán egyet gondoltunk: „rajtakaptalak“. A bűvész nem szólt semmit. Tekintetét le nem véve rólam, vállamra tette a kezét és kivezetett a sátor mögé s megfogadtatta velem, hogy soha, senkinek sem mondom el, mit láttam. „A mi titkunk“, -mondta s én azóta is tartom.

A bárdibükki búcsún láttam viszont a bűvészt. Cinkos mosollyal üdvözölt s mellém állt. Egy erőművész mutatványát néztem: súlyos üllőt emelt a magasba, vasrudakat hajlított, lángot fújt. A nagy erőlködésben hímvesszője kicsúszott rövid bugyogója alól. Mérete akár egy öszvérével is vetélkedhetett volna. Az asszonyok, kacagva és szörnyülködve meredtek rá s a férfiak trágálkodva csúfolták, káromkodtak. A bűvész csak legyintett és továbbállt.

Gosztonyiék lányának, Máriának, kerámia studiója volt a bárdibükki parkban, a tó mellett. Olaszországban tanulta a mesterséget. Az ő műve volt az a majolika tábla, mely a bejáró és a bástya közötti belső udvar falába volt illesztve, apám dolgozószobája alatt. Az udvar közepén nem egy szökőkút vízsugara ágaskodott, hanem egy citromfa, mely tavaszonként kivirágzott. ( Az üvegházban telelt persze.) Az ablak mellett apám portréja: anyám tette oda, halála után. Fehér kabát van rajta, kék csíkos sárga ing, piros nyakkendővel.  A kihajtót s a gyűrődéseket szeszélyes, barna ecsetvonások jelzik. A képet Rippl-Rónai festette Kopaszhegyen, ahol apám élt, azután hogy hátat fordított a katonaságnak. Gyakori vendége volt ott Rippl Rónai, aki akkortájt jött haza Franciaországból. „Kopaszhegy“ is tőle kapta a nevét („hivatalosan“ Vóta-pusztának hívták a birtokot) - látván, hogy apám nyaranta kopaszra vágatta  haját. Egy látogatásáról így számol be öccsének, Ödönnek: „ … Somssich Gézánál voltam egész héten át. Kellemes társaság ő, minden érdekli és értelmesen szól hozzá. Egy párszor vadásztunk (mellékesen jelentem, hogy egy sánta őzet lőttem), igen sok, nagy sétát csináltunk 3-4 óra hosszat árkon-bokron, hegyen-völgyön, a legrettenetesebb esős, csúszós időben. Festettem is. Őt. Nagyon szereti. Egy fehér szobában ül. Olyasformán él, mint én Kaposban. A kopaszhegyi lakása egy kasznár ház, 3 szobája van. Fehér falak, igen közönséges egyszerű bútorzat, – amit átvett a kasznártól. De jól illik ő hozzá, mint volt huszárkapitányhoz.“[20] (A képet nemrég árverezte el ismeretlen tulajdonosa Budapesten.)

Amikor RR a Róma villát megvette, gazdálkodni is akart, a házat körülvevő néhány holdon. Apám lett a „gazdasági tanácsadó“-ja, amiből gyakran egész napi vendégeskedés lett s apám élvezte RR francia feleségének, Lazarine pompás főztjét. A kis gazdaság végül is nem sikerült, de a vörösbor, amit barátainak töltött a művész, a szőlőjében termett.

Apám életének erről a korszakáról - leszerelése és házassága közt eltelt tízegynéhány évről – édes-keveset tudok s most már nincs is senki, akit megkérdezhetnék. Ezért is idéztem, a „kortárs“, Rippl Rónai leveléből, mely akárcsak a portré s a képek, tanuskodnak apám életének ezen szakáról. Mint a furulya is, amivel vendégét szórakoztatta a kasznárház verandáján. A furulyát számadó juhásza, Kapoli mester faragta, akinek (s fiának) sok más remekműve szintén Kopaszhegyről került a kivadári házba.

Az íróasztallal szemben álló könyvszekrény teljes polcát Wagner Richárd írásai és az operák zongorakivonatai foglalták el. Engem leginkább ezek érdekeltek, bár volt ott más is: a Pallas Nagylexikon, dédapám „Emlékiratai“[21] (puhakötésben, nagyobbrészt felvágatlanul), művészeti könyvek. Nem tellett sokba, míg én is Wagner híve lettem s a bayreuth-I előadásokat  zongorakivonattal kezemben hallgattam a rádió mellett. Apám többször járt Bayreuth-ban. Németországi tanumányútjait (új búzafajtákkal kisérletezett), bővíthette azzal, hogy a hasznost a kellemessel kötötte össze: magnemesítést a Wagner kultusszal. Vagy talán éppen fordítva. Az ő fiatalságában az „Új“-at, a haladást, Wagner zenedrámái, Liszt muzsikája jelentették s Bayreuth-ba ellátogatni felért egy zarándoklattal.

Első zenetanárom,  Niedermeyer tanár úr volt, a Pius  gimnázium internátusában, melynek első osztályos koromban lettem „bennlakó“-ja. Gordonkázni és zongorázni tanított. Német származású ember volt s anyám „Herr Professor“-nak szólította s természetesen németül beszélt vele. Életfilozófiája arra alapult, hogy csak az lehet jó muzsikus, aki vigyáz az egészségére. Meghűlést elkerülendő például, ajánlatos  egy korty hideg vizet inni, mielőtt a fűtött szobából kilépsz a hidegbe. Igazán nem rajta múlott, hogy nem lettem vasgyúró és nagy csellista. Annyit azonban elért, hogy az iskolai zenekarban játszottam, sőt szólót is egy színdarab szünetében (Brahms Bölcsődalát). Már játszás közben magas lázam volt s a színpadról egyenest a betegszobába tántorogtam. Másnap kivették a vakbelemet a klinikán. Féltem, hogy meghalok. Altatás közben megkérdeztem Vertán professzort, nem fogok-e „elpatkolni“. Felfortyant, de válaszát már nem hallottam.

A zenélést otthon is folytattam (lehet, hogy a sok nyavalya mind csak azért volt, hogy haza kerüljek?) és zongorára Hélène tanított.  Két zongora is volt a házban. Anyám szobájában egy Bősendorfer állt, a másik Hélène-ében, a kertre  néző ablak mellett. Ez egy magyar gyártmányú hangszer volt, a Thék bútorgyár remekműve. Amikor Debussy-t játszott rajta Hélène, a csodás hangzatok kilengtek a park fái közé, s nekem úgy tűnt, hogy ilyen szépet még soha nem hallottam. Velem Bartók könnyebb zongoradarabjait játszatta s én újból úgy éreztem, felfedező úton járok. Pedig Hélène nem is volt zongoratanár: húgomat oktatta franciára s a zongoraórákat, mint mellékterméket kaptam tőle, kalandként a hangok világában. Dús, vörös hajú, szeplős bőrű elzászi lány volt, németül is jól beszélt. Szeretett síelni, amire a csak enyhén dombos kivadári határ nem sok alkalmat nyújtott. A vadászatot utálta, de annál inkább kedvelte, ha úszásra, szánkázásra, szomszéd-látogatásra került a sor. A Candide c. hetilapot járatta Párizsból, olvasott fel belőle hosszú téli délutánokon: ismerkedtünk francia írók, festők neveivel, műveivel.

Anyámnak volt egy pirosba  kötött kotta-gyüjteménye.  Borítójuk alsó  csücskébe, aranyozott betűkkel beceneve: „Manyó“ volt rányomva, anyám kézírásában. Zongora-gordonka  duók voltak, szonátáktól kezdve, a 19. századvég divatos átirataiig. Szép kötésükkel kiríttak a többi kotta közül. Születésnapi ajándékul kapta őket tanárától, Grünfeld Alfréd-től, a neves zongoraművésztől. A duókat, Alfréd csellista bátyjával játszotta anyám. A követségen rendezett koncertekre a zenebarát Vilmos császár is eljött, aki maga is komponált operát, dalokat. Egyik népszerűvé vált dalát, Sang an Aegir-t a berliniek „Kaiserschmarn“-nak csúfolták. Máskor, kora délelött állított be a követségre, bejelentetlenül. Nagyapám notóriusan későnkelő volt s míg elkészült, anyám szórakoztatta a váratlan látogatót, egy almát hámozott neki. Csonka kezével, ez nehezére esett volna a császárnak. A Grünfeld testvérek egyébként, mint az ikrek, úgy hasonlítottak egymáshoz. Egy „cercle“ során, Ferenc József  megkérdezte Alfréd-et, hogy a hírneves csellista, ikertestvére-e. Mivel az udvari etikett tiltja a nemleges választ, Alfréd így felelt: „Igen, Felséges uram, csak éppen egy év van közöttünk.“ “Da bedauere ich aber Ihre Frau Mama“ (Akkor bizony sajnálom a kedves mamáját), válaszolt az idös uralkodó.

A kották nem hevertek olvasatlanul: amikor csak akadt partnere anyámnak, ezekből játszott. Kedvenc kamarazene társa, Benyovszky Móric gróf volt, a siklósi vár ura, jeles csellista. Gyakori vendégek voltunk a várban (felvonóhídja is volt), akár egy „kimenő“ során, vagy szünidőben, amikor anyánk értünk jött Pécsre. Egy nagy műhely is volt az alagsorban, ahol kedvenc hobby-ját, az asztalos mesterséget művelte a várúr. Bútorokat faragott, talán még gordonkát is. A folyosón, mely kétszer olyan hosszú volt, mint a mienk, biciklin versenyeztünk gyermekeivel. Anyjuk, Lujza grófnő szépsége, nádszál alakja, kihangsúlyozta a vár romantikus hangulatát. Különösen kedvelte Laci bátyámat, aki már felsős volt, s közülünk a legmagasabb. Ahogy borzas hajával leült a zongorához és  improvizálni kezdett Chopin stílusában, ő is egy regényes figurává vált.  Vágyódtam, hogy tudjak majd én is ilyen fantáziával, szabadon zongorázni.

Karácsonykor csoda történt: a karácsonyfa alatt egy cselló díszelgett, bársonnyal bélelt tokjában: Móric bácsi ajándéka. Bátyáim nem irigykedhettek: csak én tudtam játszani rajta. Ez volt első saját hangszerem s vigyáztam rá, mint szemem fényére. Minden vonóhúzásommal úgy éreztem, hogy egymáshoz idomulunk. Sebestyén nevű gordonkás lett a tanárom, Nagyatádról.  Vékony dongájú, sápadt arcú ember volt, aki fekete művészhajával Paganinire emlékeztett: sántított ő is. A cselédek, enyhe borzadállyal figyelték, mintha csak az ördög küldönce lett volna és csökött lába miatt „vérbajt“ emlegettek. Mikor látták hogy „nem harap“, megbarátkoztak vele s ő is beszédesebb lett az órákat követő uzsonnákon. A kocsisok tudták, hogy dupla takaró jár neki, mert fázós ember volt, nemcsak zárkózott. Boldogságomat a csellóval Zsiga bátyám keserítette meg: valami vita hevében kiragadta kezemből s beleütötte az asztal sarkába. Akarva, vagy akaratlanul: ezt talán már ő sem tudná megmondani (ha élne). Körömnyi repedés támadt a hangszer bal alsó oldalán. Hogy min kaptunk össze, már nem emlékszem, de szeme villanására, mely elszántságát tükrözte, annál inkább.  Talán féltékeny is volt a hangszerre, mely oly területet őrzött, ahova ő be nem hatolhatott. Meg voltam győződve, hogy a törést nem lehet kijavítani s ezért évekig így maradt, repedten. Mint az én sérelmem: kiengesztelhetetlenül. (Mikor öltönyét eloroztam, míg ő hadifogságban volt, talán önkéntelenül is erre emlékeztem.)

A konyhafolyosóról nyílt a földszintes szárny padlásfeljárójának az ajtaja is. Aljában kerek lyuk volt a macskának. Mikor Luxi üldözte, ez volt a menedéke. Luxinak már csak az orra fért át a lyukon: ott állt megtorpanva, fujtatott tehetetlenül. Sokat jártam erre a padlásra is. Nem tudom miért, de a lisztesládát is ott tartották s én akkor szerettem felmenni oda, amikor Margit is, vékával a hóna alatt, hogy lisztet vigyen a konyhára. Ilyenkor, miközben ezt-azt tette, mert tartottak ott más konyhára való dolgokat is, beszélgettem vele s körülnéztem, találhatok-e valami érdekeset a sok lim-lom között. Kofferokat, dobozokat nyitogattam, régi ujságokat lapozgattam, képeket nézegettem, s ha kicsillant valami, ami tetszett, levittem.  Legtöbbször olyan tárgyak voltak, melyekről anyám sem tudott. Két-három generáció selejtje gyűlt itt össze, még az ő ideje előtt. Egyszer feljött ő is, körülnézett s a kacatok legtöbbjét kidobta: rendet csinált.

A sérült macskára is a padláson találtunk rá Margittal: egy sarokban nyivákolt. Sebes volt a lába. Lehet, hogy a kutya kapta el, de az is lehet, hogy golyó találta. A flóbert  töltényében az ólom nem volt nagyobb, mint egy jókora sörét. Lehet, hogy bátyáim puskáztak rá? mint nyulaimra? Margit puha fekhelyet készített neki s tejbe aprított kenyérrel etette. Én meg Margitot néztem, ahogy hajlong a nyári ruhájában. Másnap a cica már nem volt ott: meggyógyult.

Nyúltenyészetem a park északi szélén volt egy lakatlan házban. Egyik szobáját a tejes használta „irodának“, a másikat a csendőrök.  Itt pihent meg a járőr, amikor Kivadár esett útjukba. Már messziről lehetett látni őket, ahogy az országút közepén menetelve, szuronyuk villant a láthatáron. Ebben a szobában vallattak. Egy alkalommal Gönyét láttam kijönni onnan: piros volt az arca, s kérdésemre, mi történt, nem válaszolt. Az utolsó szobát én kaptam meg nyulaimnak. A kőműves kiverte a falat s felül-alul nyitható félajtókat illesztett a nyílásba, úgyhogy amikor a nyulakat kiengedtem a ketrecekből, akár a szabadban érezhették magukat. Szakkönyveket vásároltam s különféle fajtákat neveltem. A belga nyúl volt a legnagyobb. Egy nap három nyulam teteme hevert a padlón, káposztalevelek, répatorzsák között. Két bátyám célbalövést gyakorolt rajtuk: fülüket akarták  átlukasztani. Szabadkoztak: kapkodták fejüket a nyulak, nem az ő hibájuk.  Három nyakkendőt ajánlottak fel kártérítésül s ajánlkoztak  hogy beviszik zsákmányukat a konyhára. - Jó vadashús lesz belőlük -, mondták, de én könnyes szemmel téptem ki a kezükből, majd  eltemettem őket.

A padlásfeljáró mellett volt a „pucoló“, az utolsó szoba a tejüvegajtó elött. Ajtaja tárva-nyitva : nem volt érdemes becsukni a forgalom miatt. Ebben a szobában mindenki megfordult, aki a házban lakott, de azok is, akik kívülről jöttek: az erdős, a tejes, a drótostót, a mesteremberek. Itt pucolták a cipőket, puskákat,  vadászbakkancsokat s az ezüstöt is. A nagy asztal fiókja tele volt kefékkel, kenőcsökkel, bársonyos tapintású szarvasbőrrel s tompaélű késekkel, vakaráshoz. A falon tollseprűk, partvisok lógtak s a szönyegek porolásához használt prakkerek. Mikor Herlicska tisztította a puskákat olajos rongyokkal, drótkefékkel, hallgattam vadászhistóriáit. Különös ember volt: ő volt a „bűvös vadász“. Ugyanúgy ismerte a vadakat, mint azok őt, ahogy felkapva fejüket meglátták a fasorok közt. Télire etetőket épített, nehogy éhségükben elkóboroljanak. Mielőtt az erdőbe léptünk, kioltotta pipáját, s megnyálazott mutatóujját a levegőbe emelte, hogy megállapítsa, merről fúj a szél. - Mert a vad éppúgy ki tud fogni rajtunk, mint mi őrajta -, mondta. - S mi lenne, ha a vadnak is volna puskája? – kérdeztem tőle. - Neki szimatja van -, válaszolta s elhallgatott. Herlicska értett az asztaltáncoltatáshoz is. Az orgonabokor tövében állította fel az erre kiszemelt asztalt: körülültük holdvilágban. Ábc-s deszkát szerkesztettünk és sillabizáltuk a szellemek üzeneteit. Nagy mulatság volt, de még nagyobb, ha lány mellett szoronghattam. Leánya Lenke, játszótársunk volt. Iskolai előadásokon túlszárnyalta társait s én  így emlékszem rá: angyaszárnyakkal a karácsonyfa alatt, a kis Jézus jászla mellett.

A folyosó másik oldalán, ahonnan az ablakok az országútra nyíltak, volt a komorna, az inas és a szobalány szobája. A komornát Terának hívták, Ausztriából jött. Varrógép volt a szobájában, ezen varrta a jelmezeket, amikor színházat játszottunk. Csinált ruhát a pusztai lányoknak is, jöttek hozzá próbálni. Téli estéken nála is volt kártyaparti s amikor a háta fájt, a kőmíves feleségének kisfiával tapostatta tomporát. Ez volt a kínai lábmasszázs helyi változata. Tera visszament hazájába s attól fogva csak egy szobalányunk volt. Ameddig apám élt, két inas is volt, a Matics fivérek, de apám halála után csak egy maradt, Pista. A budapesti bérházunk házmestereként vonult nyugalomba. Helyébe Ernő került, bognárunk második fia. A belsö személyzet rendszerint nem a pusztáról jött, hanem más vidékről és más kastélyokban szerzett tapasztalattal, ajánlással. Ernő volt a kivétel.  Anyám őt választotta s így a „szakmát“ nálunk tanulta. Gyakran drukkoltunk neki, amikor sok vendég volt s láttuk, hogy küzködik. Juliskának, a konyhalánynak udvarolt. Ernő szülei (iparos család!) ellenezték, hogy elvegye, mert sokgyermekes cseléd családból származott.  Mikor jött a gyerek, anyám melléjük állt s ahogy Ernő huszonnégyéves lett - amikor már nem kötelezte szülői beleegyezés - összeházasodott Juliskával. A komorna duplaajtós szobájába költöztek. Juliska lett a szakácsnő és kislányuk, Pucika a házban nevelkedett. Ernő bátyja apjának segédkezett a műhelyben. Neki a Bözsi nevű konyhalányt szemelték ki feleségül a szülők. De Bözsi egy más fiút szeretett. Nászéjszakáján a tyúkólba bújt, majd elvált.          Választások idején elmentünk a nagyatádi moziba, hogy meghallgassuk a jelölteket. Az egyiket Gömbös Gyula támogatta. Kijött Kivadárra is, tisztelgő látogatásra anyámhoz. Utána unokahugát kereste fel, sofőrünk, Prasszer Endre feleségét, aki szintén bonyhádi volt. Prasszerék ugyanabban a házban laktak, mint Gönyéék és Klauszék. Elkísértem a nagy embert Endréékhez. Finom uzsonnával várták, jól elbeszélgettek. Prasszeréknek két gyerekük volt, nálam fiatalabbak. Apjukat igen kedveltük, -„haverünk“ volt, s olykor megengedte, hogy a nagy Daimler kormánykereke mögé ülhessek a néptelen országúton. A kipufogó halkítóját egy fogantyúval ki lehetett nyitni, s ilyenkor a motor dübörgését, mint egy repülőgépét, már messziről lehetett hallani. A garázs a híd közelében volt, mellette műhely, ahol biciklimet szereltem. Kaposvárra menet még nem volt mindenütt köves út s egy alkalommal bivalyok húzták ki a sárból a kocsit. Amikor autón vitt anyám a Piusba s én a kapuból néztem ahogy beszáll, hogy engem otthagyva elhajtson, Endre, miközben az ajtót nyitotta, rám hunyorított. Evvel felvidított s én elszántan mentem vissza a zajongó srácok közé.  

A másik autó a környéken Justh Pancié volt, Háromfa község plébánosáé. Lila cingulusa (ha viselte, mert legtöbbször papi civilben járt) jelezte, préposti rangját. Nagyvilági modorú pap volt, aki angliai Essex márkájú kocsijával gyakran megfordult nálunk. A teológiát Rómában tanulta s talán ő is úgy gondolhatott vissza az Örök Városra, ifjusága színterére, mint anyám Berlinre. Nem mintha a nosztalgia legkisebb jelét is mutatta volna, sőt: életkedvével és -stílusával a maga Rómáját teremtette meg Háromfán, mely valamikor apátság lehetett. A templommal szemben volt a paplak, egy udvarház, amit tökéletes ízléssel rendezett be családi s paraszti bútorokkal. Utóbbiakat falusi körútjain szedte össze s gyűjtötte, más népi faragványokkal. Panci, akinek az anyja hercegi családból származott, nemcsak hozzánk, de a környék más kastélyaiba is bejáratos volt s látta vendégül lakóikat, kik legtöbbször rokonai is voltak, akárcsak mi. Sofőrje ilyenkor fehér kesztyűt öltött s inasként szerepelt. Felesége volt a szakácsnő. Panci nagystílüen keresztelt, esketett, temetett és a Szentséget autón vitte a haldoklóhoz, ha messze lakott.  Amikor prédikált, megtelt a templom asszonyokkal. Hosszú hajával - bár kopaszodott-  a reverendás Liszt Ferencre emlékeztetett.

Háromfa kb. 10 km.-re volt Kivadártól, útban Nagyatád felé. Panci (igaz nevén: István) egyre gyakrabban nézett be hozzánk s anyám már-már ötödik fiának tekintette. A gazdaság s 5 gyermeke nevelésének rászakadt gondjai közepette jóleső színfolt lehetett az ő alakja. Szellemes, szórakoztató ember volt. Minket is meghódított lovas tehetségével s Gönye a legjobb paripákat adta alája. Árkon-bokron ugratva száguldottunk vele, mintha akadályversenyt lovagolnánk. Olaszosan ült a lovon, hosszú kengyelszárral s én ezt a lazább, könnyedébb stílust igyekeztem ellesni tőle. Panci izlése mindenben megmutatkozott: tudta mi illik mihez s mi nem. Akár egy kép helyéről, nyakkendő megkötéséről, vagy bútorokról volt szó, véleménye telibe talált s aki tanácsát követte, az egy ideig rózsaszínűbbnek láthatta a világot, mint amilyen. A papi hivatását nyugodtan felcserélhette volna az  „intérieur décorateur“ - ével. Egy alkalommal azonban megjárta.  A visontai grófnál vendégeskedett azidőtájt egy emigráns orosz báró, aki lótenyésztő és -idomár volt. Az volt a híre, hogy a karácsonyt a lovaival ünnepli, karácsonyfát állítva nékik az istállóban. Pancival eljött hozzánk „vizitálni“, majd más alkalommal is, többször. Kopaszodó, alacsony termetű ember volt. Egy nap, kávézás közben róla esett szó anyám szobájában. Pletykás (vagy intrikus?) hangulatában, Panci úgy vélte, hogy Hélène a báróval kacérkodik s az hevesen udvarol neki. Mikor elbúcsúzott anyámtól, Hélène kirohant húgom szobájából, utána szaladt a lépcsőházban s eléje állva, kipirult arccal sziszegte arcába: Salaud!. Én a lépcső alján álltam, értetlenül. Hélène sarkonfordult s amilyen gyorsan jött, úgy futott vissza szobájába, mely húgomé mellett volt, az meg szomszédos anyáméval, aki mindig is szerette a nyitott ajtókat. Lehet, hogy áthaladva hallhatta (hallgatózva?), miről beszél Panci. Azonnal Hélène pártját fogtam, holott nem tudhattam miért. Panci pillanatra meghökkent, majd lassult léptekkel folytatta útját a kijárat felé. Beült autójába s elrobogott. Hélène aznap nem jött le ebédelni. Úgy éreztem, tanultam valamit.

Amikor Pestre költöztünk, kevesebbet láttuk Pancit. Apátplébános lett a Balaton mellett. A Rajk per kapcsán börtönbe került, megkínozták. De stílje ezután sem hagyta cserben: kiszökött és egy spanyol őrgróf házikáplánja lett. Ott halt meg, Spanyolországban.

A mi papunk, Novák Domonkos, nyugalmazott plébános, a templommal szomszédos paplakban élt házvezetőnőjével. Lakását és fizetését a kegyúrtól (apámtól) kapta. Kivadárnak nem volt plébániája, mert nem volt község. Domonkos bácsi már akkor is nagyon öreg volt s néha el is szellentette magát az oltár előtt, de ezt csak mi hallottuk, a ministránsok. A paplakot szép kert vette körül, ahol minden megtermett, ami a konyhára kellett. A háború végén, amikor Domonkos bácsi már rég nem élt (96 éves volt, amikor meghalt) s a megszálló német, bolgár, orosz csapatok is elvonultak és anyám hazajött, az üres paplakot rendeztem be neki a megmaradt bútorokkal. Rövid ideig én éltem vele, majd Józsi bátyám, végül Zsiga. Később mennie kellett innen is: ezúttal a kommunisták kergették el. Én akkor már Ausztráliában éltem. Anyám Bodvicára költözött Zsigával. Egy segédtanító házában béreltek lakást. Itt sem hagyták békén: „kitelepítették“ (magyarán: elhurcolták) az Alföldre, Lenin tanyára, bátyámmal együtt. Mikor visszajöttek, nem volt semmijük. A ház tulajdonosa majd mindenüket elárverezte: bútorokat, képeket, stb. „Örüljenek, hogy életben maradtak“ – mondta bátyámnak, aki hadifogságból való hazatérte után, most már másodszor örülhetett ennek.

Bérmálkozásra Domonkos bácsi készített elő. Szívesen mentem hozzá, mert házvezetőnője mindig valami jó falattal kínált. A veszprémi püspök, Rott Nándor bérmált, éves körútján. Ilyenkor a mi vendégünk volt s négyesfogat hozta –vitte.  Nagyatádon a ferencesek kolostorában szállt meg. Ott se volt rossz dolga, de nálunk jobb. Anyám vendégszeretetét meghívással viszonozta s így lettünk néhány napra a püspöki palota vendégei. Rott Nándor közvetlen modorú, világos fejű ember volt. A bérmálási körmenetben a környék papjai, köztük Panci s a ferences atyák kísérték, teljes ornátusban. A körmenet után nálunk reggeliztek a díszes vendégek, majd ki-ki ment a maga útjára. A püspök is kiszállt valahová. Csak este látta őt viszont anyám, vacsorához jövet. Egy faragott széken állt a hallban. A szék aljában Fatty acsarkodott hörögve, de ahhoz túl kövér volt, hogy a székre ugorva, belekaphasson a püspöki bokába. Anyám nem ceremóniázott: nyakon ragadta Fatty-t s kivezette az üvegajtó mögé. Mire visszajött, Nándor püspök is leszállt a székről, mosolyogva várva anyámra, hogy az ebédlőbe vonuljanak. Ez sem ment símán. Az ajtóban, Ernő s a szobalány ügyet sem vetve ránk, hajkurásztak egy egeret. Anyám, megelégelve a zűrzavart, ezzel csillapította őket: – Nem lehetne ezt holnapra hagyni? Ezt Ernő is jó gondolatnak tartotta s végül is leülhettünk vacsorázni.

Fatty egyébként a világ leglustább kutyája volt. Szeretett aludni a kályha melegében.  Testének apró rángásai jelezték, hogy álmodik. Amikor anyám, hosszúszárú fűzött cipőjében s Kapoli faragta botjával sétára indult, feltápászkodott és színlelt  jókedvvel ment utána, de csak egy darabig, aztán visszafordult. Nem szerette a hosszú sétákat s az idegeneket. Ezért is zárták el, amikor vendégek jöttek s ez a méltánytalanság csak tetézte dühét. Asztmájáról, köszvényéről megfeledkezve, vérbeborult szemmel rontott az ellenségre, ha egy  nyitvahagyott ajtó erre alkalmat adott. Különösen pikkelt a „hivatalos“, sötétruhás emberekre. Ezek közé tartozott Krieger árvaszéki ülnök, aki Kaposvárról szállt ki hozzánk, hogy örökségünk kezelését ellenőrizze. Jog szerint, anyám csak „haszonélvezöje“ volt a birtoknak, mely apám halála után ötünk nevére szállt. (Anyámnak megvolt a maga apai öröksége: a szolgaegyházi birtok, Fejér megyében. Bérlő gazdálkodott rajta.)  Túláradó életkedvű, vidám ember volt Krieger úr, akivel anyám jól el tudott beszélgetni.  Vacsora után a könyvtámlás fotelbe telepedett és szivarra gyújtott. Lestem, mikor pöccenti hamuját a lyukba. Sanda szemmel kerülgette Fatty Farkas főintézőt is, bár az legtöbbnyire bricseszt hordott. Vékony lába valahogy ellentétben állt pocakjával. Kopaszhegy intézőjeként ő ellenőrízte a kivadári, halastói intézőket is. Vérmes természete miatt nem volt tanácsos felhergelni. Fatty nem bánta, - amig ült. Abban a pillanatban, hogy felállt máris nekiugrott volna, ha anyám nem tartja vissza. Bodó ügyvéd sem volt biztonságban, ha kijött hozzánk, pedig síma modorával nem adott rá okot. Manikűrözött ujjai elegánsan tartották a töltőtollat, amit majd anyám kezébe ad, hogy aláírja az eléje tett iratot s ugyanilyen eleganciával kavarta kávéját a hivatalos dolgok végeztével. Volt úgy, hogy anyám ment el irodájába Nagyatádra, s ilyenkor minket vendégelt feleségével. Üveges könyvszekrény állt a társalgó szobában és zongorájuk is volt. „Polgári légkör“ járta át a házat, szinte új tapasztalat nekem.

A megkülönböztetések az alkalmi látogatók elszállásolásában is megmutatkoztak: az árvaszéki elnöknek vendégszoba járt, de a főintéző „csak“ azt a szobát kapta, mely az üvegajtón belül, a belső ház s a konyhafolyosó mesgyéjén volt. Hosszú lista volna leírni, ki mindenki lakott ebben a szobában s a szembenlévőben, melynek dupla ajtaja volt. Ott lakott egy ideig „Wu-Wu“ (Lina néni), egy igen öreg, töpörödött német dáma, aki anyám és testvérei gyerekkori nevelőnője volt s minket is tanítgatott a német nyelvre. Télen muffot viselt s turbánszerű kalapján fátylat. Egyszer mögém űlt a ródlira s lerepült fejéről a paróka. Másik lakó Erzsi néni volt, a nyugalomba vonult komorna, aki apám halálának percében megállította a kakukkórát. Ahogy váltakoztak, az instruktorok is e két szoba közül válogathattak. Az egyik magas, piperkőc külsejű tanárunk állandóan Józsi bátyámat bizgatta s egy alkalommal pofon vágta. Ez annál inkább volt felháborító, mert Józsi, csendes, inkább félszeg, bandzsító fiú volt s dadogott. Ahogy növekedett, megszabadult a dadogástól s a bandzsítástól is. Batthyány herceg (akit nem is oly rég boldoggá avattak) operálta a körmendi kórházában. Józsi megúszta a háborút a szeme miatt, de a terrort nem: két és fél évig sínylődött Recsken, ahova a kistarcsai internálótáborból került. Ide meg azért, mert lebukott, mikor „disszidálni“ próbált. Tiltott határátlépés kisérletével vádolták, de ügye bíróság elé soha nem került. A forradalom után szökött Amerikába. New York-ban halt meg: hamvait a tengerbe eregette bátyám.)

Az ékszerkereskedők is ezekben a szobákban  tanyáztak, mikor anyám hívására megjelentek. Bár senkinek sem kötötte az orrára, de én tudtam, hogy a széfben tartott ékszereit mutogatja nekik. Nyakláncok, gyűrűk, gyöngyök, brossok halmozódtak a páncélajtó mögött, míg nagyapám éremgyüjteménye s a nagyobb tárgyak, ezüstök a toronyszoba szekrényeiben pihentek. Az ékszeres dobozokból a családi örökség, udvari bálok, gáláns ajándékok biztonságérzetet keltő fénye sugárzott.  A gazdasági válság a nagybirtokosokat sem kímélte de nem hiszem, hogy anyámnak gondjai lettek volna, bár egy alkalommal oly feldúltnak láttam, amilyennek még soha. Ez akkor volt, amikor Jóska bácsi vizitált feleségével, Camilla nénémmel[22]. Jóska bácsi nem gazdálkodott, nem is érdekelte. Rövid művészi nekifutás után (festő akart lenni), diplomáciai pályára lépett. A berlini követségen talált rá anyám nővérére, Camillára, aki felesége lett. Anyám 14 évvel később ment férjhez, apámhoz. Most már kettős szál fűzte a Somssichokat a Szőgyény családhoz: két fitestvér házassága két nővérhez. (A harmadik lány, Lilly nagynéném[23], egy osztrák grófnak, Chorinsky Károlynak[24] lett a felesége.)   Jóska bácsi az első világháborű után rövid ideig külügyminiszter volt, majd vatikáni követ lett. Amikor nyugalomba vonult, Csórott élt, Fejér megyében, Szőgyény nagypapa házában, amit Camilla néném örökölt. Neki nem volt háza, míg apámnak kettő, gyereke sem, míg apámnak öt. Gondjaik sem voltak (míg anyámnak számtalan) s ehhez képest, majdhogy fényűzően éltek a követségi időket idéző, ragyogóan berendezett csóri házban, télen meg egy kis palotában a Várban. Csór közelsége Budapesthez látogatók seregét vonzotta, Serédi hercegprímástól (aki fiatal pap korában könyvtáros volt a Vatikánban), József Ferenc főhercegig. Gyakori vendég volt Csáky István (Flöci), később a Teleki kormány külügyminisztere, Zichy István, a Nemzeti  Múzeum  Történelmi osztályának igazgatója, aki unokatestvér volt Szőgyény oldalon (s aki a Kossuth rokonságot kiszálazta) s még sokan mások. Időnként egy-egy bankigazgató is bejelentette magát s ilyenkor a beszélgetés minden bizonnyal nem a régi időkről folyt, hanem kölcsönökről, amortizációról, stb., mely a pazar életstilus fenntartását lehetővé tette. Tagadhatatlan, hogy nagybátyám s –néném inkább csak költötte, mint keltette a vagyont. Azon a délutánon vígasztalhatatlanul zokogott anyám a boudoir szobában, míg Jóska bácsiék tehetetlenül (részvétlenül?) álltak mellette. Én az ajtóból néztem őket. Nem tudtam, miért sír anyám, de láttam, hogy nagyon el van keseredve. Talán akkor döbbent rá maradéktalanul: egyedül van, nincs kire támaszkodnia, még ő rájuk, legközelebbi rokonaira sem. Jóska bácsiék másnap elmentek.

Anyám akkor határozta el, hogy Pestre költözik és csak a nyári hónapokat töltjük majd Kivadáron és Pörtschach-ban. Bátyáim érettségi előtt álltak, egyetemre készülődtek, nekem még 3 évem volt hátra s húgomnak is megfelelő iskolát kellett találni. Mivel Atádon nem volt gimnázium, a polgári iskolát végezte, mint magántanuló. A ház modernizálásáról, vízvezetékről nem esett többé szó: a Pestre költözés terve került az előtérbe.  Erről beszélgetett a látogatókkal is anyám. Közülük megbarátkozott egy asszonnyal, aki Pestről járt le ékszerügyekben. Ő s Bodó ügyvéd segítették a lakáskeresésben, míg megtalálták a megfelelőt, az Andrássy út 100. sz. alatt, egy ház híjján a Bajza utca sarkán, a legfelsőbb emeleten. Az asszonnyal továbbra is fenntartotta a kapcsolatot anyám. A háború vége felé váratlanul megjelent Kivadáron s arra kérte anyámat, hogy a vele hozott dobozt megőrízze. A csomagban az ő ékszerei voltak. Zsidó volt: nemcsak a vagyona, de élete is veszélyben forgott. A törvényeket a magyar parlamentben szavazták meg, a deportálásokat a németek végezték magyar szerelvényeken. Anyám betette a dobozt a széfbe, az ő holmijai mellé.

1944 tavaszán bombatalálat érte lakásunkat. A „szőnyegbombázást“ az „óvóhelyen“, a pincében éltem át (túl). Néhány hétre rá behívtak  (akkor már tartalékos zászlós voltam) s Eszterházára vezényeltek, ahol a Légvédelmi Lőiskola Térpontbemérő Szakaszának lettem parancsnoka. A Fertő tó mentén elhelyezett ütegek lövéseit mértük theodolit műszerekkel. A fekete célzsákot egy repülő vontatta a magasban. Mi voltunk az egyetlen ilyen alakulat az országban. Tevékenységünknek már semmi haszna nem volt, de parancsnokaink még hittek a német csodafegyverekben. Anyám 1944 őszén magára maradt a házban. Fiai szétszórva: Zsiga a keleti fronton, Laci a zágrábi követségen s Józsi, akit Jóska bácsiék adoptáltak, a megözvegyült Camilla nénivel Csórott. Húgom férjhez ment Selmeczy Miklós főhadnagyhoz[25] s Nagyatádon várták, hova vezénylik ezredüket. Anyám előszőr Kispusztára, onnan Perdócz pusztára ment, veje szüleinek birtokára, lányát követve, aki teherben volt. Végül, az ország nyugati peremén, Celldömölkön kötött ki, unokatestvére, Eltz Ferencné[26] birtokán. Akkorra már Camilla néném és Józsi is odaérkeztek. Elmenetele előtt még meglátogattam anyámat. Majd egy napig utaztam Kivadárig, elsötétített vonatokon. Húgom is eljött, férjével. A nagy házban már csak anyám lakott s Ernő a családjával. A letakart bútorok türelmesen vártak sorsukra s a bespalettázott ablakok vakon bámultak a semmibe. Daliás sógorom egy pisztolyt s néhány kézigránátot nyomott kezembe: „ha bajba kerülsz“ – mondotta. Nem részleteztük, hogy a baj honnan jöhet: benne voltunk, nyakig. Visszafelé ágyúdörgés moraja kísért. Mikor  az oroszok Celldömölk felé közeledtek, Józsi elásta a dobozokat. Pont oda, ahova az oroszok a pöcegödröt szánták. Most már csak álmodni lehetett a kincsről. Egy színarany szelencére emlékszem, melynek fedelén Vilmos császár miniatűr arcképe volt, gyémántkövekkel körülrakva. Az asszony hazajött. Vagyona elveszett, élete megmaradt.

De akkoriban, a 30-as évek elején, ki gondolt Kivadáron egy újabb háborúra s a kataklizmára, ami majd követi? Az öregebbek még az ő háborújukra emlékeztek, amiből épp hogy csak felocsúdtak, de  nekünk, fiataloknak, távoli eseménynek tűnt s untuk ha szóba került. Talán Hélène sejtette, mit hoz a jövő. A francia híreket hallgatta ötcsöves „világvevő“ rádiónkon s arca elkomorult. A kefebajszú pozőr handa-bandája borzalommal töltötte el. Lépcsőlerohanási-jelenetét is az ő franciaságának javára írtam és szimpátiámat csak növelte, hogy egy „francia“ ősöm képe volt a háttere. A lépcsőház falán lógó metszet báró Géramb Ferdinándot[27] ábrázolta, anyai nagyanyám, Géramb Mária[28]  nagybátyját. Katona volt, hat gyermek apja, majd trappista szerzetes lett. S én elképzeltem őt: némán, a kolostorban, sajtkorongok és a likőrös hordók között, vagy mint hőst a harcmezőn. Ahogy a kép mutatta a karddal övezett generálist, tollas kalpaggal a fején. (A valóság színesebb volt képzeletemnél. A Géramb család a Monarchia területén élt, bányájuk volt Selmecbányán. Ferdinánd apja Franciaországba ment, de amikor kitört a forradalom visszatért Magyarországra. Ferdinánd Lyons-ban született, de Pozsonyban nevelkedett a tiszti iskolán. Élete első felében a gyűlölt Napóleon ellen küzdött: toborzott csapattal Ausztriában, a felkelők oldalán Spanyolországban. A császárság bukása után kérte felvételét a rendbe. Közbül esett rabsága a vincennes-i várban, ahová Napóleon záratta. Kalandos - kalandor?- életének színhelyei Londontól Nápolyig - ahol a Vezúv peremén vív párbajt - terjedtek. A kolostorban sem nyughatott. Zarándok útját Jeruzsálembe, Rómába könyvben írja le.  XVI. Gergely pápa a rend ügyvivőjévé nevezte, holott nem volt felszentelt pap. Nemcsak a római szalonokban, de a Vatikán folyosóin is gyakran megfordult fehér csuhájában. Egy falusi pap letérdelve kérte áldását, mert azt hitte, ő a pápa. Mire a Szentatya maga mellé ültette mondván, hogy -„most már ketten vagyunk“. Rómában halt meg, 1848-ban.[29]         )

A lépcsőház aljában Rippl-Rónai képe lógott a falon. (Három sudár jegenye és két asztag felírattal láttam viszont a kaposvári Rippl-Rónai-múzeumban, már a kilencvenes években.) Az „asztag“-ot ugyan én mindig kazalnak néztem, ahová létrán másztunk s amikor a tetején belehuppantunk az aranyló szalmába már csak a bárányfelhőkkel bolyhozott ég volt fölöttünk. A kép nagyobb részét is az ég kékje tölti be, - madár, ember, se távol, se közel, csak zöldellő erdősáv, sárgálló tarló a háttérben. A festmény akár a nagybirtok jelképe is lehetett volna. Parasztföldeken nincsenek ilyen kazlak, jegenyék. A múzeumban még három másik ismerős Rippl Rónai képet találtam. Kérdésemre - amikor már lehetett ilyet kérdezni, a „rendszerváltás“ után -, hogyan kerültek oda, a mai napig sem kaptam érdemi választ. Az egyik pasztellt - Két kisfiú: Zsiga, Laci, portréja négy-, illetve öt évesen - „rendőr hozta be, mint talált tárgyat“,  írta a múzeum volt igazgatója, a jeles költő, tiszteletre méltó idős ember. Egy másik kép Eszter nénémet ábrázolja 14 évesen (Lányka labdaütővel). Ez húgom szobáját díszítette.  A negyedik kép anyámat ábrázolja profilban, csészével a kezében. Anyám állítólag nem szerette ezt a képet. A Rippl-Rónaihoz fűződő barátság apám házassága után törést szenvedett s talán a kép is ezt tükrözte.

 Egy metszet a lépcsőházban a Csáktornyai várat ábrázolta, „Czagkathurn“ felírattal. A vár kapitánya, Miklós nevű ősünk 1671-ben halt meg.  A genealógusok általában vele kezdik a családfát, mivel az ő fiai „nyerték“ a címeres levelet Magyarországon, de az elődök már Boszniában s Horvátországban is nemeskedtek. A családi történet egyik változata szerint Horvátországból hajtották a disznókat Magyarországon át Bohémiába, Moraviába.  Útközben a Dunántúl véget nem érő őserdőiben makkolt a falka és híztak a süldők. A gazdag bányavárosokban jó pénzért keltek el. Visszafelé már csak az aranyat kellett volna vinni az ősöknek, de legtöbbjük Magyarországon maradt. Akárhogy is volt, a kapcsolat megmutatkozik családomban. Dédapám Prágában született, nagyapám meg Sternbergben, ükapám[30] feleségének, br. Sternberg Lujza[31] otthonában. A fiumei gyors másodosztályú fülkéiben elhelyezett idegenforgalmi reklámképek egyike a tornyos kastélyt mutatta, szinte szimbolizálva családunk délről északra tartó terjeszkedését. Apai nagyanyám is a csehországi Klattau-ban született. A csáktornyai vár védője nem harcolt hiába a törökök ellen.        

A lépcső tetején álcázott ajtó nyílt a felső padlásra, ahol Rózsit vágták le a kötélről. A már említett bástyatoronyba is ezen a padláson át lehetett kijutnii. Rejtélyes, sötét hely volt: álmaimban gyakran visszatérő.

Az  előtérben  egy hatalmas, több rekeszre osztott, feketére pácolt szekrény állt. Rovátkás  mintázatával népi faragású bútorokra emlékeztetett. Vagy öt kulcsrazáruló ajtaja volt. Ebben a szekrényben tartotta anyám a konyhára való fínomságokat: csokoládét, süvegcukrot, datolyát és az Ovomaltint. Hogy miért, azt nem értettem: anyám nem volt kicsinyes és a „személyzet“-ről soha fel nem tételeztem volna, hogy lopnának, különösen a konyhalányokról nem. Elgondolásom különös ellentétben állt a magam gyakorlatával, mert én jó néhányszor megdézsmáltam a szekrényt, amikor nyitva maradt.  Az Ovomaltin henger alakú dobozai kiríttak a fűszerek közül: komoly fogyasztók voltunk.  Annyira, hogy a Wander gyár anyámmal hirdette termékét. A dobozokat kísérő füzetecskében anyám levele reklámozta a tápszert, tanúskodva hasznáról s használatáról családjában. Bizonyítékul ott volt a fénykép ötünkről: lerí rólunk az egészség!

Anyámat gyakran elkísértem atádi bevásárló útjaira, melynek két fő állomása a sarki fűszeres s Feigelstock (később Fazekas) Rőfös és Hosszúáru kereskedése volt. Fazekas úr székkel kínálta anyámat, hogy kényelmesen válogathassa az árut. Mikor készen voltak, megjelent Fazekasné s a bolt mögötti lakásukba invitálta anyámat. Az ő emeletes házuk volt a legnagyobb a Szécheny tér déli oldalán.  Bent uzsonna s nyitott zongora várt anyámra. Fazekas Erzsébet operaénekesnő volt, de férjhezmenetele után nem lépett többé színpadra: a szoba vált azzá mihelyt az első hang kirepült a torkából. Jött Kivadárra is. Ilyenkor anyám az ajtó  mindkét szárnyát kitárva vonult vele a zongorához. Zengett a ház s a lányok is fellopakodtak konyháról, hogy hallgassák az áriákat.

Fazekasék szomszédja Benyákék papírkereskedése volt, melynek hátterében nyomda zakatolt. Elég izgalmas hely, különösen a nyomda. A Benyák testvérek nem bánták, ha ott lábatlankodtam: mutogatták az ólombetűket, gépeket s a könyvkötészetet.  A boltban árultak könyveket is, de ezek leginkább iskolai, vagy helyi érdekű kiadványok voltak. Ezzel szemben, a félkarú trafikosnál, a tér nyugati oldalán, „valódi“ irodalmat lehetett találni: a Pesti Napló (vagy a Tolnai Világlapja?) kékkötésű sorozatában megjelenő klasszikusokat, Balzac-tól kezdve az akkoriban divatos Földi Mihály (akit a „magyar Dosztojevszkij“-nak is hívtak), Körmendy, Zilahy Lajos műveikig. Érkezésük sorrendjében vásároltam őket. Nagy kísértés volt a pulton heverő Tolnai Világlapja, vagy Színházi Élet friss száma is, de pénzem, ha maradt, inkább cigarettára  ment, amit darabonként is árult a trafikos, az olcsó Szimfóniától s a drágább Miriamtól, Memphistől kezdve az aranyszopókás egyiptomi márkákig. A Színházi Életet „erkölcstelen“ lapnak mondták azok a felnőttek, akik inkább Tóth Tihamér „Tiszta férfiúság“ c. könyvét olvastatták volna velünk. Talált példányokra szorítkoztam Lővy fogorvos rendelőjében, vagy Plasinka úr borbélyműhelyében, ahol előszőr olvastam Szép Ernő verset.

Vásárkor, a színes tömeg, mely a főteret ellepte, kiáradt a körülvevö utcákra is. A Fazekas áruházban a fejkendős asszonyok, akik röviddel ezelőtt még tojást, baromfit árultak, most vásznat, ruhaanyagot válogattak a pulton. A szomszédos fogadó-vendéglőben kupecek, gazdák itták az áldomást. Déltájban Kálmán cigány dugta be a fejét, szimatolni, van-e olyan vendég, aki majd este mulatni akar. A pénzt nem kellett messze vinni: a sarkon volt a takarékpénztár s átellenben a Rotter testvérek vasárúkereskedése. Volt itt minden, ami egy gazdának kellett, a szögtől az ekevasig. Én lombfűrészes korszakomban jártam oda vásárolni, nézelődni. Rotterék utcájában, mely a tér  keleti oldalát szegélyezte, volt a községháza, a szép barokk templom s mellette a barátok kolostora. A tér ide eső felében, kis park közepén gőzölgött a gyógyfürdő, melynek kútját azidőtájt fúrták, amikor a kivadárit. Az északi oldal utcasorát Mike közjegyző háza, a tűzoltók s a posta épülete töltötte ki. A postát utca választotta el a mozitól s a vele egybeépített Korona szállodától. Ebben az uccában lakott és rendelt Nagy Árpád körorvos (aki akkor kezelt, amikor eltörtem a karom, másízben meg óriási tetanusz injekciót pumpált belém).

Moziba szombatonként jártunk. Anyám csak ritkán, de Hélène mindíg kapható volt a kiruccanásra. Télen a lovakat a ferencesek istállójában kötötte ki a kocsis. A néma- majd hangosfilmek sztárjaival a nagyatádi moziban ismerkedtem. A terem magasított végében ültünk bokszokban s körülöttünk az atádi intelligencia, a garnizon tisztjei. Nagy köszöntgetések, összenézések előzték meg a híradó kezdetét s amikor „a szép Bánffyné“ lépett be őrnagy férjével s a jóképű Erdős főhadnaggyal (aki udvarolt neki), minden szem feléjük fordult. A vászon előtt, egy  zongoristanő ugráltatta Charlie Chaplint, Buster Keatont s festette alá a drámák szívszorító jeleneteit. Amikor színháznak használták a termet, azok, akik a moziban hátul űltek, most elől foglaltak helyet. Az átvonuló színtársulatok felpezsdítették a a várost: mindenki róluk beszélt, s arról, hogy kivel szórakoztak a színésznők előadás után. Kálmán bácsi túlórában zengette a szerenádokat, kivörösödött a szeme. Voltak műkedvelő előadások is. Az operettek sztárja Müllerné volt, a selyemgyár igazgatójának csengőhangú felesége. Nekem igen tetszett, különösen azután, hogy áttetsző zöld ruhában táncolt egy számot. Alkalomadtán politikusok, írók is felléptek matinékon. Meghallgattam Sík Sándort, aki látnoki előérzettel a műveltséget semmibe vévő „sofőrtípus“-ról beszélt, majd néhány költeményével demonstrálta, hogy még sincs minden veszve. Választáskor kortesek és képviselő-jelöltek ágáltak a színpadon. Ulain Ferencre emlékszem: sokat forgolódott a pártvezérek között. A közbeszólókat lehurrogták, vagy kidobták. A pusztaiakat mindez alíg érdekelte: generációkon át nem változott a sorsuk, miért változna most? Szavazati joguk nem volt, akinek meg volt, az sem volt titkos. Nem is igen jött kortes, politikus Kivadárra. Gömbös Gyula volt a kivétel.

Fazekaséknál végezve, Mandelék (késöbb a Karbuczky házaspár) sarki csemegeboltjába tért be anyám. Innét töltötte fel a fekete szekrény polcait, s miközben ő kóstolgatott, átugrottam Bárány rádió-üzletébe, az út túloldalán. Ezen a soron térség választotta el az üzleteket az országúttól, amolyan „parkoló“-hely a szekeres gazdáknak, vásárosoknak. Mint a szomszédos Plasinka borbélynak, Bárány úrnak is mindig volt közönsége: kibicelő dumapartnerek, akik körülülték míg ő a csöves készülékeket szedte széjjel, én meg figyeltem, hogyan. Odébb, a Vasdénnyey patikában csengő jelezte ha valaki belépett. Piros és zöld üveggömb volt a cégére. A polcokon lila, üvegdugós üvegek, tégelyek sorakoztak s a pulton kifényesített patikamérleg várta a porokat, miket a kajlabajszú Vasdénnyey úr (vagy a segédje) méreget majd a serpenyőben. Nagyrabecsült, tekintélyes polgára volt Nagyatádnak a patikus, kinek virágait és zöldséges kertjét késöbb egy élelmes  (és gyönyörű) kivadári lány, Anna ápolta. 

A Kivadárról befutó országút a főtér északi oldalán balra kanyarodott, az állomás felé. Ide költözött a fűszeres Mandel egy emeletes házba, ahol most már mint „déligyümölcs“ és nagykereskedő folytatta üzletét. Jó forgalma volt, mert a parasztasszonyok nemcsak vitték, de hozták is az árut. A földszinten az egyik helyiséget egy Menyhárt nevű fiatal szabó bérelte. Járt Kivadárra és csinált nekem is öltönyt, az akkor divatos széles szárú nadrággal, kétsoros mellénnyel. Úgy mondták, hogy Rózsi miatta lett öngyilkos. Senki sem gondolta, hogy a nyilas párt egyik főembere lesz majd. Az út túlsó oldalán egy másik Mandelnek volt gabonakereskedése. Két szép kamaszlánya az uccára nyíló pultra könyökölve mustrálták a járókelőket s én őket, ha arra jártam. Nem messze volt tőlük Krausz doktor rendelője s azon túl Bodó ügyvéd irodája. Bodóéknak volt egy unokaöccsük, aki zongorázni tanult. Nem szeretett gyakorolni. Később, Sydney-ben mondta el nekem, hogy azzal ösztönözték keményebb munkára, hogy bezzeg én milyen szorgalmas vagyok. Kitűnő pianista lett:  éttermekben, klubokban muzsikálva pótolta keresetét az emigrációban.) Az útnak ezen az oldalán állt még a finánc-ház, a református templom, az ú. n. Lelbach kastély és velük szemben a laktanya.

A helyőrségi laktanya tisztjei hozzánk is ellátogattak. Elsőnek Kreghszky százados jelentkezett, lóháton. Anyám a dolgozószobában „fogadta“. Kardja markolatát bal karján pihentetve lépett be az ajtón, amit Ernő nyitott neki s mikor leűlt, csákóját lába mellé helyezte a szőnyegen. Hagyhatta volna a fogason, akárcsak kardját is, de az „első vizit“ etikettje ezt nem engedte. A fotelnek is inkább csak a peremén űlt, egyenes derékkal, kissé előrehajolva; belesüppednie, lábát keresztbe vetni, udvariatlan mozdulatnak tűnt volna. Anyám nem sokat adott ilyen apróságokra s vendégét azon nyomban kikérdezte életéről, mert kiváncsi természetű volt. A látogatás eredményeként került Koma hozzánk: ő ajánlotta.  Amikor kiderült, hogy jó bridzselő, kártyapartijaira is meghívta anyám, bővítve vele rendszeres partnereinek körét. Utóbbiak a szomszédos birtokos házaspárok voltak: a Grubanovichék, Fekete báróék, Szécheny Flóra s Mándy Géza, kinek simongáti birtokát a Rinya választotta el a miénktől. Egy osztrák érdekeltségű cég igazgatója, Heimbold és felesége voltak talán a legszorgosabb kártyázók s közeli barátai lettek anyámnak. Ausztriai otthonuk közel volt Pörtschach-hoz s így a kártyázást a nyaralásban is lehetett folytatni. Néhány játszmában a száműzött spanyol király, XIII. Alfonz is részt vett, aki a tó másik oldalán nyaralt, a Golf szállóban, (anyám célpontja, amikor a tavat átúszta, mi csónakban kísértük). Rokona, Hoyos gróf hozta el hozzánk.

Akkoriban minden valamirevaló játékos, Culbertson szisztémájával licitált. Engem egy orosz emigráns, Thermatheusoff  herceg tanított rá.  Mint annyi más sorstársa a környék kastélyaiban, ő nálunk vendégeskedett, húzta meg magát, míg letelepedhetett valahol Európában. Türelmesen játszott s társalgott velünk franciául, miközben feldúlt otthonára emlékezett.

Táncolni egy Irene nevű magyar származású amerikai lámytól tanultunk s később, mellékesen, Járitz Józsától, akiből neves festőnő lett. Mindketten egy-egy nyarat töltöttek Kivadáron. A zene egy felhúzhatós, His Master’s Voice gramofon tölcséréből szólt s mi esetlenül jártuk a foxtrottot, tangót, angol keringőt „tanárainkkal“ s a vendéglányokkal. Irene vattát dugott cipője orrába. Osztrák unokahúgom s barátnője harangos szárú nadrágot viseltek és hosszúszárú szipkából cigarettáztak: a „flapper“ típust utánozták.  Eljött egy angol fiú is, aki „paying guest“-ként nyaralt egy kastélyban. Szünetekben Caruso, Galli Gurci, Saljapin lemezeit hallgattam vagy akár Fráter Lórándét, ki fínoman árnyalt, vékony hangján énekelte cigányos-magyaros szerzeményeit és Balázs Árpád, Petőfi versére írt dalát: „Fa leszek, ha fának vagy virága,“ kezdetűt. Irene erős amerikai akcentussal beszélő, laposmellű lány volt, hamar sértődött. Nem volt könnyü dolga a négy kamasszal. A filigrán termetű Járitz Józsa a bivalyokat imádta, őket festette egész nap. Ezzel máris megnyert engem, mert én gyerekkoromtól fogva rajongtam értük s futottam utánuk, amikor megláttam öket a lajtos szekérrel. A bivalyos, Pfeifer Miska, nagy darab, kissé hibbant ember volt. A légynek sem ártott volna, de el lehetett képzelni, hogy egy szép nap felemeli kezét s agyoncsap valakit. A bivalyai mindenesetre hallgattak szavára.  Néha bejött a parkba is velük, hogy a kertésznek segédkezzen széna, hulladék elvitelével. Ilyenkor még az étkezésekről is lemaradtam, mert néztem, hogyan festi Józsa a bivalyokat. A kertészt Kukának hívtuk. Süketnéma volt, de a virágok megértették: gyönyörű rózsákat nevelt. Az aratók egyszer egy sérült őzgidát hoztak be: nem ugrott el időben a kasza elől. Kuka cuclisüvegből táplálta s a ház mögötti üvegházban tartotta. Amikor sérülése begyógyult, szabadon engedte a parkban. Aggancsot növesztett és Zsigát nekifutásból fellökte. Ekkor kivitték az erdőbe (remélem, hogy ez történt vele).

Nyári nevelőink közül Ladislas Thiel volt a legemlékezetesebb. Ausztriából jött s egyetemi tanulmányait házitanítóskodással finanszírozta. Télen egy bécsi hercegi palotában instruált, nyáron nálunk. Névlegesen a német nyelvre, de valójában inkább csak társunk, kísérőnk volt s lett barátunk élete végéig. „Más“ volt, mint addigi tanáraink: a zömök, mongolos képű Baranyai Kálmán, vagy a félszeg, vékonydongájú Selymes (Schneider) Franci. Magas termetével, kék szemével, hullámos hajával ő volt a hegyi lakó a róna emberei közt, a naiv hős. (Az osztrák közoktatási hivatal magasrendű tisztviselője lett, családos ember, aki lakását bocsátotta rendelkezésünkre, amikor Magyarországról kiszökve, Bécsbe érkeztem családommal.)

Eszter néném könnyű sétányira lakott tőlünk Kispusztán. Öröm volt már az odavezető  út is, egy  tölgyerdőn át, ahol eső után vargányát szedtünk. A kertbe gyógynövényeket ültetett néném. Nyáron őt is vendégek vették körül. A Dömmel lányok Pécsről jöttek. Márta fogorvosnak készült s mikor férjhezment (Cholnoky professzorhoz), gyerekeivel (s férjével) nyaralt Kispusztán. Húga, Bözsinc, 20 éves korában belépett egy missziós rendbe, mely orvos- és ápolónőket küldött Indiába, Kasmirba, ahol a férfi doktorok nem kezelhették a nőket. Bözsinc Londonból hajózott Indiába, ahol a rend rawalpindii, majd Iszlámábádi kórházában ápolta a betegeket s Bernadette lett a neve. A függetlenség kikiáltása után, amikor Pakisztán levált Indiától, a betegeket kiszorították a hindú-muzlim vérengzések áldozatai. Doktorok, ápolók, bokáig jártak a vérben a kórház folyosóin. 42 évi szolgálat után Bernadette bejelentette: haza akar menni, hogy unokahúga megözvegyült férje hívásának engedve, mellette lehessen, ápolhassa. Főnöknője hevesen ellenezte a tervet, mire Bernadette a pápához írt levelet. Rövidesen kezében volt a válasz a felmentéssel. Bernadett hazatért s barátjával úgy tervezték, hogy egybekelnek. Régi ismerősüket, a pécsi püspököt kérték hogy összeadja őket. Most ő tiltakozott, de csak addíg, míg Bernadette ki nem húzta zsebéből a pápa levelét. Bernadette-Bözsinc valamivel idősebb volt nálunk, akár testvérünk is lehetett volna: Eszter néném családjának tekintette mindkét lányt. (A mai napig tartjuk a kapcsolatot Bernadette-el, aki már megözvegyülten látogatja a nálánál fiatalabb magányos öregeket, látja el őket a szentségekkel és szeretettel.  Magamban „az élő szent“-nek hívom őt.)

Eszter néném legközelebbi barátai, az atádi tanárnők, Aqui és Józsika voltak. Mi némi kajánsággal “soror“-oknak hívtuk őket, holott nem voltak „nővérek“ (családilag sem), hanem nagyműveltségű „aggszűzek“ , kik a tanításnak szentelték életüket és Kispusztát második otthonuknak tekintették. Ők tanították húgomat,  magántanulós korában. Egyszer arról beszélgettek, hogy van-e az állatoknak lelkük. S ha van, feltámadnak ők is? – kérdeztem. Lehet, hogy Komára gondoltam. A kérdés eldöntésére talán alkalmasabb lett volna Horváth Sándor, dominikánus atya, szintén gyakori vendég. Paraszt családból származó, hatalmas termetű ember volt, aki Szt. Tamás filozófiájáról írt vaskos könyveket s egy svájci egyetemen tanított (latinul). A sororok áhítattal hallgatták szavait. Velünk szívesen labdázott, tréfálkozott. Nyaralását napi misézéssel hálálta a házzal egybeépített kápolnában. Nagynéném „szentéletű asszony“ hírében állt s vasárnapokon annyian jöttek misére, hogy kiszorulva a padsorokból, kívülről kántálták a szent énekeket, Aqui néni harmónium kíséretével. 

Rokonaink, a „pécsi Somssich“-ok két gyermeke is Eszter néném szárnyai alá kerültek. Szüleik a Drávába fulladtak s a két árvát nagyanyjuk, Etelka néni nevelte. Nyaranként ők is megjelentek Kispusztán s hozzánk jártak át fürödni, mogyorót szedni. Eszter néném jelenlétében akaratlanul is összeszedtük magunkat, mert szigorú volt. (Szigora a bekvártélyozott orosz tisztekre is kiterjedt: tipegve jártak a házban, hogy ne zavarják s a vasárnapi misén is megjelentek. A háborúban nem hagyta el házát, ezért az épségben maradt, gazdájával együtt. Anyám is jobban járt volna, ha nála marad /a dobozokkal/. A kommunisták sem lakoltatták ki: a nép ment volna ellenük, ha megteszik. Halála után mezőgazdasági kollégium tanulói laktak a házban s amikor azok is elköltöztek, az épület romlásnak indult, senki sem törődött vele. Áll még ma is, romokban s a kertre néző verandán egy odahullott magból kinőtt egy kis fa.)

A Kispusztára vezető út mentén feküdt a birkaakol.  Egy nyári estén leégett. Szerencsére üres volt, mert a melegben a birkák a karámban éjszakáztak. Nem messze az akoltól egy cselédház állt, s kissé odébb a magtár és a kukoricagóré faépülete. Ez volt a majorság északi szárnya, a park mellett. Arra riadtunk, hogy félreverik a harangot. Az emeletre futottunk Hélene szobájába, mert onnan volt a tűzre. Lángnyelvek küzködtek a gomolygó füsttel s hallottuk a fojtott tűz pattogását. Mikor a tető beszakadt, égnek szökkentek a lángok s bevilágították arcunkat. Zsupp és szalma égő foszlányai kerengtek a légben s én hirtelen megfordultam, hogy a tűzhöz szaladjak. A nyúlház mellett volt egy nyílás a kerítésen, azon bújtam át. Akkorra már sokan odaértek s emberek, asszonyok, láncot alakítva adogatták egymásnak a vödröket a gémeskútról. Mire a lajt megérkezett, már csak a falak álltak. A sorban megpillantottam Margitot s beálltam melléje, úgy adogattam kezébe a vödröket. Azon éjszaka nem tudtam aludni: húnyt szempilláim mögül is csak a lángokat láttam s fülemben a harang kongása zúgott. Csak azt sajnáltam, hogy nem én húztam. Félrevert harangot kondítani csak nagy baj: tűz, vagy halál esetében szabad. Ritka alkalmat mulasztottam el.

Egy éve voltam magántanuló s rémülten gondoltam a pillanatra, mikor otthonomat újból a pécsi internátus rideg falaival kell majd felcserélnem. A nyár végén ágynak dőltem. Kezeltek mindenfélével a kisérletező doktorok: Ephedrin-nel s Digitalis nevű szívcsöppekkel is. Anyám mindenesetre úgy döntött, hogy még egy évig itthon tart s ez megint a legjobb gyógyszernek bizonyult. Bátyáim ősszel bevonultak Pécsre, én meg húgommal  Kivadáron maradtam. Házitanárommal, Kálmánnal, reggeli után ültünk össze az én szobámban, vagy jó időben a kertben. A leckék után szabad voltam, mint a madár, mentem ahova akartam.

A puszta határában volt az Öregerdő, maradványa talán az őserdőnek, mely valamikor a Dunántúlt borította a Bakonyig. Lápos, sűrű aljnövényzetű erdőség, hatalmas tölgyek lombjainak árnyékában. Itt nem voltak allék, fasorok, inkább csak ösvények, melyeket a vadak tapostak maguknak, vagy még a betyárok a régi időkben. A ló is csak botorkált a kidőlt, korhadt fatörzsek között, nem győzve csapkodni farkával a bögölyök vérszopó hadát, mely testét ellepte. Szarvasok ritkán jártak erre, de menyétet, görényt, rókát még lehetett látni s amit ha hiúznak véltem nem volt más, mint egy elvadult macska, csak növelte az erdő varázsát. Gémek, gólyák lépkedtek a tocsogókban, ücsörögtek az elvénült fák ágain. A púpos emberke is itt tanyázott egykor, kunyhója helye még megvolt. A Kis tölös az Öregerdő (a Nagy tölös) irtásából nőtt ki.  Most irtották megint, s a pusztáig elhallatszott a fejszék kopogása s a favágók kiáltozása, amivel a faóriások dőltét jelezték. A lecsonkolt rönkök egyik végét a szétszedett szekér elülső tengelyére, a másikat a a hátulsóra láncolták, így vitték a fürésztelepig, vagy az állomásra. Ez eddig sem volt könnyű munka, de amikor beállt az eső, a sártengerré vált talajon megfeneklettek a szekerek. Ilyen jelenetnek lettem tanúja egy novemberi délután. Hiába verte Z. kocsis a lovakat, a szekér csak nem mozdult. A lovak remegő inakkal erőlködtek, szállt a gőz belőlük. Z. arcáról is hullott a veríték. Öregedő ember volt s most épp oly tehetetlen, mint a lovai. Lehorgasztott fejjel állt mellettük, foltozott bekecsében, kitaposott bakancsában: egyik sem védte a nedvesség ellen, mely hajnal óta gémberítette tagjait. Nem sokban különbözött most az igáslótól, csak annyiban hogy másfajta hámba volt kötve, mint az: kezét szabadon hagyta. Lehajolt, felkapott egy husángot s avval ütlegelte a szerencsétlen állatokat. Leginkább a rudast verte, pedig az jobban erőlködött, mint társa, mely csak huzakodott, de nem húzott. Azt hittem belészakadnak: csak a hám tartotta őket, hogy össze ne rogyjanak. Emelték, tólták volna a szekeret a favágók is (akik eddig szótlanul figyelték Z. kínlódását), de azon oly súly volt, amit emberkéz nem mozdíthatott. Égbekiáltó szitkok rengették a fákat s a szekér végül megmozdult. Z. addig verte a lovakat, míg szárazabb talajra nem értek. Földbe gyökerezve, dobogó szívvel néztem végig a pokoli jelenetet. Úgy éreztem, hogy a szegény lovak kétszeresen szenvednek: nemcsak a szörnyű igától (négy lovat kellett volna befogni ilyen teherhez), hanem attól is, hogy kocsisuk rajtuk verte el sivár élete minden keservét. A cselédsorsét, mely csak kevéssel volt jobb a talajtalan, földönfutó emberénél. Ezt persze akkor még nem tudtam így megfogalmazni, bár láttam, hogyan élnek földpadlós szobáikban s mit mérnek nekik a magtárban „kommencióba“.  Később már könyvekből értesültem arról is, hogy ez csak épp arra volt elég, hogy ne haljanak éhen. A gimnáziumban erről nem esett szó, de még a választási kortesbeszédekben sem. A nagybirtok tabu volt s a gazdasági cselédek sorsa csak akkor került a társadalmi nagyító alá, amikor a falukutatók, népi írók könyvei megjelentek a főváros elegáns könyvkereskedéseinek kirakataiban.

A karácsonyi vakációban újra megtelt a ház, duruzsoltak a cserépkályhák.  Korcsolyázni jártunk a tóra, szánkáztunk és esténként színházat játszottunk. Zsiga és Laci, bár egy év különbség volt köztük, egy osztályba jártak s ez volt a végső tanévük: az új évben, 1933-ban készültek érettségizni. Ők inkább csak a vadászatra gondoltak s ezért a szünidő fénypontja (ha így nevezhetem) nekik a körvadászat volt. Ez volt az első alkalom, hogy én is részt vehettem (mint vadász). A hajtóvadászatnak ezen változatában a botokkal felszerelt hajtók nagy kört alkotva verik föl a vadat, mely rémülten igyekszik menekülni. A kopasz, téli tájon nincs hova bújnia. A vadászok lövésnyi távolságra elosztva szorítják a kört a hajtókkal s ami fut, vagy repül, nem menekül a duplacsövű puskák tüze elől. A nyúl cikk-cakkban iszkol s bukfenccel végzi röpke életét. A vadászat végén kiterítették a zsákmányt s megszámolták. Kaptak belőle a vadászok, de nagyrésze egyenest a jégverembe került s ettünk belőle egész évben, időnként rá-ráharapva egy-két serétre. A hajtók épp oly éhesen mentek haza, mint amikor kijöttek.

A vakáció elmúltával elcsendesült a ház. Négyen maradtunk az emeleten: anyám, húgom, Hélène és én. Kálmán, a földszinti szobájában jogászvizsgáira készült. A hallban egy újonnan épített kályha dohogott-dobogott s az átlátszó ajtaja mögül villogó lángok alkonyatkor bevilágították a lépcsőházat. Villanygyujtáskor a körte is pislákolt, ha még járt az áramfejlesztő motor.

 Betegeskedéseim során  majd minden szobát végiglaktam az emeleten. Legsúlyosabb tüdőgyulladásomat a sarokszobában, éltem túl. Lázas önkivületben feküdtem az ágyban, de hallottam, mit beszélnek körülöttem. Szemem a mennyezeten járt, vagy a falon, ahol a felület legapróbb szabálytalanságát, dudorát, állati s emberi figurákká alakította képzeletem. A szomszéd szobába nyíló ajtó fáját barnálló göcsök tarkították. Az egyik szárnyán kamasz-szem magasságban lyuk volt. Vagy a göcs lazult meg, vagy bátyáim ütötték ki kukucskálásra. Ez a lyuk most be volt tapasztva valami gittel. Amikor Hélène hozzánk került, a lyukas ajtó másik felén laktam a pacsirtás szobában. Többször gondoltam rá, hogy kiütöm a gittet s meglesem, mit csinál Hélène, de nem tettem. Hiszen szobájába bármikor benyithattam, nem zárta le. Hélène másik szomszédja húgom volt, abban a szobában, ahonnét apám temetését figyeltem az ablakból. Tél volt most is, leesett a hó, és a nagy csöndben kocsizörgést sem hallottunk, szánokon ment a munka. A világ kivül maradt. Akkoriban kezdtem hosszú regényeket olvasni s ezek alapján a magam életét s ami körülöttem történik, regényszerüen elképzelni.  A játékba húgomat s Hélène-t is bevontam, velük szőve a történet mintáját. Lefekvés után ágyamban olvastam, amikor kinyílt az ajtó s Hélène lépett be rajta. Pizsama volt rajta, leült ágyam szélére. „Hitler  került hatalomra“[32] -mondotta, döbbenten és haragosan. (A név helyett, azt hiszem, valami becsmérlő szót használt.) „ A rádión hallottam “. Vörös haja szinte lángolt az olvasólámpa fényében. Hirtelenében nem tudtam, mit mondjak, gondoljak, de  éreztem, hogy most minden meg fog változni. Mintha egy borzongató fuvallat érintett volna: megcsapott a történelem szele?!

Ősszel visszamentem Pécsre és érettségi után egyenest Budapestre, lakásunkba. Húgom a Sacré Coeur gimnáziumába járt s Hélène visszautazott Strasbourg-ba, majd Párizsba, ahol nővére élt. Az ő hazáját hamarabb dúlta fel a háború förgetege, mint a miénket. Hozzánk csak 1944-ben jöttek be a németek. Ez év tavaszán Nagyatád főterén gyülekeztették a város zsidó lakosait, akiket már eddig is megfosztottak házaiktól, üzleteiktől. Csendőrök és civil társaik őrizték a családokat, hamarjában összekapott cókmókjukat szorongató idős férfiakat, asszonyokat. Az egyik asszony selyempaplanát egy tiszt rántotta el tőle, azzal, hogy „erre nem lesz szüksége“. Ismerősök, barátok, üzletfelek, hivatásos emberek szorongtak a téren s volt aki még reménykedett is, pedig az állomáson már ott állt a marhavagonokból összeállított szerelvény, mely majd elviszi őket, hová? Akkor még csak kevesen sejtették, tudták. (Május-júniusban a vidéki zsidókat a országszerte gyűjtőtáborokba kényszerítették, ahonnét a német haláltáborokba deportálták őket. Kevesen tértek vissza: a fiatalabbak. Közülük, Fazekasék, Mándyék fiát láttam viszont.)

          Behívásomnak eleget téve, négy napig utaztam Eszterházára. Még el sem indult a vonat, légitámadás érte a Déli pályudvart. A sínek közé hasalva vártam a halált és egy Stefánia nevű lányra gondoltam. Győrben majd‘ egy napig rostokoltunk. Városnézés közben szólalt meg a sziréna s én a legközelebbi kapuban kerestem menedéket. A püspöki palota pincéjében találtam magam. Tele volt emberekkel, akik bizalmatlanul méregettek, mert egyenruhában voltam. Amikor bemutatkoztam a kapun belül álló papnak, megnyugodtak. Ő volt a püspök, Apor báró. Zsidókat rejtegetett a bátor püspök, majd apácákat. Orosz katonák ölték meg. Fél század múltán avatta szentté (boldoggá). 

  A háború után a kivadári háznak már csak a váza állt. Anyám volt utolsó lakója. Az ötvenes években lebontották (a már említett két szoba kivételével), széthordták. A park és a présház is elpusztult. A mauzóleumot a hatóságok bontatták le. Nagyszüleim, apám tetemét a nagyatádi temetőben hantolták el. Sírköveiket a megmaradt márványból faragtatta Zsiga. Késöbb őt, s anyámat is itt temették. A szolid betonból épült fürdőház még áll: a tároló medencékben egy vállalkozó kedvű fiatalember afrikai harcsákat tenyészt. A tetőteraszról a kilátás változatlanul, nekem szívfájdítóan, gyönyörű s a kút továbbra is bő sugárban ontja kénes, meleg vízét. Sokszor  álmodtam a házról, legtöbbször úgy, hogy visszaköltöztem belé s újból lakhatóvá akartam tenni. Talán az, hogy a valóságban ezt persze nem tehettem, indított arra, hogy az alaprajz halványuló vonalait újra vonjam.

2005 Február, Chatswood NSW Ausztrália                        Somssich-Szőgyény Béla

(„Alaprajz” c. memoárom a Holmi folyóirat 2005 júliusi számában is megjelent, rövidebb formában.)

[1] Ifj. Somssich Adolf, 1839-1919.      

[2] id. Somssich Adolf, 1808-1869.     

[3] ifj. Somssich Adolfné, sz. Somssich Terézia 1841-1900.

4 Somssich Géza 1866-1929.

[5] Somssich Mariteréz, Selmeczy Miklósné 1921-2004.

[6] Somssich Gézáné, sz. Szőgyény-Marich Mária 1877-1966.

[7] Somssich Zsigmond 1914-1988. 

[8] ifj. Szőgyény-Marich László 1840-1916.

[9] Somssich Eszter, 1876-1951.

[10] Somssich Viktor, 1848-1918.

[11] Somssich Béla, 1868-1921.

[12] Somssich Béláné, sz. Coreth Erzsébet 1879-?

[13]  L. dr. Kaposi Zoltán: A Somssich família földbirtoklása Somogy vármegyében. Janus Pannonius Tud. Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszéke, 1998.

[14]  Somssich József, 1864-1941.

[15] id. Somssich József, 1821-1894.

[16]  Somssich László, 1915-

[17]  Somssich József, 1917-2000.

[18]  Szőgyény-Marich Zsigmond, 1874-1880. Vörhenyben halt meg s vele kihalt a család férfiágon. Ez indított, hogy a Szőgyény nevet 1940-ben felvegyem.

[19]  id. Szőgyény László, 1806-1893. 1854-ben kötötte a magáéhoz, felesége, Marich Mária (1815-1890) nevét. Hosszú  “közszolgálati tevékenysége” során: nádori ítélőmester, udvari alkancellár, a Birodalmi Tanács tagja, a Főrendiház elnöke, etc. majd főispán s végül országbíró.

[20] L.  Genthon I.: R.R. kiadatlan levelei. 1969.

[21]  Id. Szőgyény László: Emlékiratai, 3 kötet, a MTA kiadásában. Az első két kötet 1895-ben jelent meg, a harmadik (okmányfüggelék) csak1917-ben, mivel Ferenc József idejében nem volt közölhető.

[22]  Somssich Józsefné, szül. Szőgyény-Marich Camilla, 1876-1966.

[23]  gr. Chorinsky Károlyné, szül. Szőgyény-Marich Ilona, 1879-1950.

[24]  gr. Chorinsky Károly, 1873-1939.

[25]  Selmeczy Miklós, 1912-1985.

[26]  gr. Eltz Ferencné, sz. Szőgyény-Marich Paula, 1897-1992.

[27]  br. Géramb Ferdinánd, 1772-1848 .,

[28]  Szőgyény-Marich Lászlóné, szül. br. Géramb Mária, 1848-1926.

[29]  L. Baumgarten Séndor: Trappista csuhában temették el. In: Új Látóhatár, 1966, 341, old.

[30]  Somssich János, 1784-1861. 1812-ben a bárói, 1813-ban a grófi rangot kapta I. Ferenc czászártól hősi érdemeiért. Mint vezérkari műszaki tiszt és katonai építész, katonáival Napoleon seregét tartóztatta fel a tiroli hagyeben.

[31]  Somssich Jánosné, sz.Baroness Hirsch von Sternberg Aloysia (Lujza), 1789-1837.

[32]  H. 1933 januárjában lett kancellár, 1934-ben államfö.