A MESÉK ORSZÁGA

Régi barátomnak, dr. Beretvás Jánosnak ajánlom, kit még kérdezhetek…

A háború vége számomra azzal kezdődött, hogy katonaszökevény lettem. A „katonaszökevény” szó leírása még ma is furcsa borzadállyal tölt el, mivel a Szolgálati Szabályzat idevágó paragrafusa a szökevényt azonnali felkoncolásra ítélte. Mondták, hogy a Szabályzatot Herczeg Ferenc fogalmazta, dicsérték könnyen érthető stílusáért. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot azon a hajnalon, 1944. karácsony hetében, hogy kikarikázzak az eszterházai állomásra, s felüljek a győri motorosra. Egyenruhában voltam, apró kézitáskával a kezemben. Biciklimet az állomás bejáratánál hagytam, a falhoz támasztva. Alakulatomat Németországba vezényelték, és én semmiképp sem akartam velük menni. Az ország keleti fele már az oroszok kezén volt, s Budapest körül szorult a gyűrű. A nyilas bábkormány Sopronba és a nyugati peremvárosokba menekülve, eszeveszett rendeletekkel igyekezett a német haderőt kiszolgálni. Ürítették az országot: gyárakat, állatállományt juttattak német kézre, és Budapesten felállították a gettót. Arról, hogy a sopronkőhidai fegyházban az erőszakkal leváltott rezsim minisztereit, németellenes politikusokat, egyházi embereket tartanak fogságban, végeznek ki, csak hallomásból tudtunk.

Szökésem, ha nem volt is tervezett, de spontánnak sem mondhattam. Antauer nevű zászlóstársamnak volt két húga, akik a Mura folyó mentén éltek, s kapcsolatban álltak a szerb partizánokkal. Bátyjukat jöttek látogatni Sarródra, ahol jómódú parasztok házaiban laktunk. Esténként a kocsmában gyülekeztünk, vacsoráztunk. Másik társam, Csáky, nagy mestere volt a különböző társasjátékok, kvízek rendezésének, s amikor a két lány megjelent, felélénkültek az esték: beszélgettünk, táncoltunk, helybeli lányok is csatlakoztak. Étel volt bőven, s német katonát még távolról sem láttunk, nemhogy oroszt. Ezeken az estéken kezdtük szőni tervünket, hogyan állunk át a szerb partizánokhoz. A lányok ismerték az átjárást a Murán, ők majd mutatják az utat. Éjszakába nyúló tanácskozásainkat lakásainkon folytattuk. Az egyik lány reggelig maradt, de ettől sem lettem okosabb.

Elhatároztam, hogy tanácsot kérek. Családi ügyvédünk, Zalán Benő öccse, tartalékos őrnagy, Kapuváron volt a gazdasági iroda parancsnoka. A Zalán testvérek első világháborús tisztek voltak, magas kitüntetések birtokosai. Ezért s mert a keresztséget is fölvették, „kivételezett zsidók”-nak minősültek, ami azt jelentette, hogy nem hívták be őket munkaszolgálatra, nem hurcolták el őket a haláltáborokba; rangjukat megtartva szolgálhattak a m. kir. hadseregben.Vasárnap Kapuvárra bicikliztem. Szemetelő esőben tapostam a pedált dombra föl, dombról le. Átáztam, mire megérkeztem. Zalán őrnagy szimpátiával hallgatta tépelődő szavaimat, s lehet, hogy közben arra gondolt, milyen jó nekem, hogy csak ez a gondom: az ő egzisztenciáját az uralomra került nyilasok bármely pillanatban megszüntethetik a „kivételezettség” kategória eltörlésével. Intett: maradjak ültön, a Lőiskola nem harcos alakulat. Később majd meglátom. Egyikünk sem tudta, közvetlen parancsnokaim sem, hogy a katonapolitikai osztály már egy idő óta figyelt. Csak a háború végén derült ki, miért.

Zászlósi rangban a Légvédelmi Lőiskola Térpontbemérő szakaszának voltam a parancsnoka. A Fertő szélén, több kilométernyi távolságban felállított theodolit műszerekkel mértük a repülő vontatta célzsákra tüzelő ágyúk (félre) találatait. Az alapkiképzés az angyalföldi Vilmos laktanyában történt, ahol önkéntesi szolgálatomat teljesítettem. A legénység nagyobbrészt helybeli srácokból került ki, voltak köztük nyomdászok, technikusok, vagányok: gyors észjárású, vigyorgó képű társaság. Nem kellett sokat magyarázni nekik a trigonometriát, vígan húzták a koordináták vonalait a rajzasztalon. Nem bánták, hogy messze a fronttól, az ország nyugati sarkában szolgálták a hazát, de aggódtak családjukért. Egyre gyakrabban dugták be fejüket az irodába eltávozási engedélyért, amit én készségesen aláírtam, bízva a betyárbecsületben, hogy visszajönnek, nem hoznak bajba. Kezdetben be is tartották a játékszabályokat, de november végétől kezdve elmaradoztak, egyenként, vigyázva, hogy az eltűnések ne csoportosan történjenek. Szervezett dezertálás volt, munkásmozgalmi háttérrel. Ők már akkor tudták, hogy figyelik őket: muszáj volt illegalitásba menniük. Távollétüket kezdetben még el lehetett tussolni a közlekedés nehézségeivel. Decemberben azonban már hét emberem hiányzott, s amikor kijött az elvonulási parancs, útra keltem én is: ellenkező irányba.

Ahogy kiléptem a győri állomás kapuján, s megálltam a járda szélén, német teherautó fékezett mellettem. Sofőrje kiszólt: – Wohin? – Budapest! – kiáltottam vissza, s ő intett: – Kommen Sie. – Felkászálódtam a magas ülésre, s a pisztolytáskámban tartott Darling csomagot nyújtottam feléje: – Nesze, ez a tied. – Szőke hajú fiú volt, fején nem volt sapka. Kivett egy szálat, de a pakkot visszaadta: visz ő anélkül is. Más utasa nem volt. Rágyújtottunk, s elindultunk.

A bécsi országút feketéllett a menekülőktől, még az útszéli mezők is, ahova a katonai forgalom lesöpörte őket. Lovasszekéren, taligán, gyerekkocsit tolva-vonszolva tódult a nép nyugatra. Gyötört arcú sárga csillagos zsidók: öregemberek, asszonyok, gyerekek csoportját nyilas suhancok kísérték, puskát fogva a lemaradókra. Ránéztem a németre, de az nem szólt semmit. Föltette katonasipkáját, s a bombák szaggatta utat figyelte. Ki tudja, mi járatban volt ő is, az üres teherautóval, szemben az áradattal. Budára érve megkérdezte, hol tegyen le. – Ahol a szállodák vannak – válaszoltam –, a hídtól balra. – Nem akartam az orrára kötni, hogy a Dunapalotának nevezett Ritz Hotelbe igyekszem. Camilla néném, mióta megözvegyült, télidőben ott lakott, ismertem a főportást.

– Van szoba – mondta, a rutinos ho)telier szenvtelen ábrázatával álcázva csodálkozását, miközben egy távozó német tiszttől átvette a kulcsot. – A legtöbbje már elment – bólintott utána –, de vacsorázni még idejárnak. – Jó helyre jöttem, gondoltam, ide nem jön járőr, megúszom felkoncolást.

Megtisztálkodtam, s lementem az utcára, amit akkor Mária Valéria utcának hívtak. Surranó alakok lopakodtak a járdán, nem néztek se jobbra, se balra. A Hungária sörözőjéből étel- s emberszag áradt, de nem tértem be, csak mentem tovább, szinte álomban. Autó, villamos nem járt: az alattomos csendet távoli ágyúzás moraja tördelte. De a Váci és a Kossuth Lajos utcákat torlaszoló romos halmazok figyelmeztettek, hogy ritka pillanat ez, a bombázások napirendjén.

A Rákóczi út sarkán (még) álló bérház harmadik emeletén becsengettem Stefánia lakásán, de nem jött senki az ajtóhoz. Lehet, hogy ők is vidékre költöztek, gondoltam. Csalódottan és éhesen ballagtam le a lépcsőn. A Holub nyitva volt, ott vacsoráztam.

Visszatérve a Ritzhez, bizonytalan léptű nőt pillantottam meg a holdfényben. A föléje magasodó épületek, a tér a szoborral s a híd képe De Chirico sejtelmes festményeit idézték, s én szinte megigézve közeledtem az imbolygó árnyhoz. Sovány lány volt, hajadonfőtt, s kabát sem volt rajta. Talán kurva, akit kilöktek valahonnan, gondoltam. Riadtan nézett rám. Hívtam, jöjjön a szállodába, ott melegebb van. Szótlanul követett. Leültettem a pamlagra, ahonnan annak idején Camilla néném szemlélte a világ forgását a feketéje mellől. Az éjjeli portás kijött a pult mögül, s rosszalló pillantást vetett rám. Egy kézmozdulattal leintettem, s pohár vizet kértem tőle. Ha az előkelő szálló hírnevét féltette, nem kellett aggódnia. A máskor fényes hall kihalt volt, a németek még vacsoráztak. Megittuk a vizet, s a nő ettől kissé magához tért. Azt hajtogatta, hogy nem mehet vissza a lakására. – Aludjon itt – ajánlottam, de erre meg csak a fejét rázta. – Hová akart menni? – kérdeztem. A barátnőjéhez, válaszolt bizonytalanul, a közelbe. – Elkísérem – ajánlkoztam, de ő csak hallgatott. Lehet, hogy a barátnőt csak hazudta? Nem faggattam tovább. Kis gondolkozás után a leány felállt, megigazította a ruháját, s felém fordult: – Menjünk – mondta, s indult a kijárat felé. Az izgága portás elégedetten figyelte távozásunkat.

A Vigadó utcának vettük az irányt. A lakás a gangról nyílt. Nem mentem vele odáig, a fordulóból figyeltem, beengedik-e. Zár nyitását, férfi hangját hallottam. A lány felém pillantott, s eltűnt az ajtóban.

Egyedül mentem fel a szobámba és feküdtem le. Testsúlyomat egyenletesen elosztva hevertem a puha ágyon, lebegve álom és ébrenlét között. Éjféltájt lövöldözésre ébredtem. Csak nem az oroszok?, morfondíroztam, s újból a falnak fordultam. Reggel említettem a főportásnak, hogy puskalövéseket hallottam éjszaka. Rám nézett, s beidegzett udvariasságáról megfeledkezve, felindultan válaszolt: – Zsidókat lőnek a Dunába, kérem. – Elöntött az iszony, nem tudtam, mit szóljak. De felbúgtak a szirénák, le kellett mennünk az óvóhelyre. Bújtam itt már a nyáron is, amikor bomba vitte el a lakásunk fedelét. Csak most nem az angol repülők szőnyegbombázásától védett, hanem a kattogó, fürge Raták „fröccsentés”-eitől. Hogy fogok kijutni az Andrássy útra?, aggódtam. Lakásunk pincéjéből civil ruhát, egyéb holmit akartam elhozni. Az volt a tervem, hogy barátom, Ba. J. budai lakásán húzom meg magam, míg…? – Nem volt terminus.

Alighogy lefújták a riadót, s kiléptem az utcára, máris jött a következő hullám. Kapuról kapura ugrálva, a köröző gépek halkuló, erősödő zúgását követve rohantam célom felé. Eszterháza idilli nyugalmából az ostrom poklába csöppentem: bombák süvítettek, tetők omlottak, aki az utcára lépett, az életével játszott. Lehet, hogy a bolyongó nő csillagos házból vagy az onnan elhurcoltak menetéből menekült, és a portás talán csak arra akart figyelmeztetni, hogy még a Ritz sem mentes a razziáktól?

Ráment a nap, míg megjártam utamat, és csomagommal visszatértem a szállodába. Emlékezve az előző esti szagokra, a Hungária pinceéttermének vettem utamat. Zsúfolásig tele volt. Tömték magukba az ételt az emberek, üvöltözve beszélgettek. Mintha a front nem is a szomszédban, hanem még a Kárpátoknál lett volna. A nagy zajban nevemen szólítottak. Odafordultam, s B. J.-t pillantottam meg, évfolyamtársamat, barátomat. Tüzértársával s két nővel ette a paprikás csirkét. Intett, hogy üljek hozzájuk. Az egyik hölgyet azonnal felismertem: D. Sári volt, a színésznő, aki úgy ragyogott közöttük, mint a pipacs. Mellette barátnője, apró termetű, vékonyabb nő, kit szintén Sárinak hívtak. A tüzér, Halász Géza, a Petőfi téren felállított gépágyús osztagnak volt a parancsnoka. Színész volt ő is, jó megjelenésű férfi, nők bálványa. Az első falat után elmondtam éjszakai élményemet, bizonykodva, hogy nem álmodtam. Döbbenten hallgattak.

– Gyere hozzám – szólalt meg Jancsi –, elférünk. A lányok is bólogattak. Lakása a Petőfi tér és Régiposta utca sarkán lévő modern bérházban volt. Másnap beköltöztem, budai tervemről lemondtam.

Déry Sári barátja tüzértársunk volt, lelépni készült ő is. Addig is jobbnak látta, hogy menyasszonya ne maradjon a lakásában, ahol a nyilasok zaklatták nem titkolt baloldali érzelmei miatt. Így került Sári és barátnője Jancsihoz, akinek most már nem csak két Sárija volt, de két csicskása is: Kisfröccs és Nagyfröccs, igazi nevükön Pityó és Janó.A csicskások felváltva jelentkeztek szolgálatra „főnök”-üknél, kiről ha tudták is, hogy vaj van a fején, de kitartottak mellette. Jancsi megtagadta a nyilasok parancsát, ezért börtönbe zárták, ahonnan SS-katona vitte a Déli pályaudvarra. J. tudta, hogy onnan indulnak a vonatok Németországba. Köpenye belső zsebében kézigránátot rejtegetett, amit a börtönőrök nem találtak meg, mert kendőt gyűrt föléje. Amikor a kettős villamosmegállóhoz értek, a két villamos között átugrott a másik oldalra, elhajította a gránátot, és eliszkolt. A hidakat németek őrizték, arra nem mehetett bepiszkolt, megtépázott egyenruhájában. Magányos csónakos vitte át Pestre. Révpénzt nem fogadott el érte.

Alakulatához ezután nem mehetett vissza Jancsi: „eltűnt” annak tudatában, hogy tiszttársai nem adják ki, ha keresik.

Gyenge cérnaszálon lógott az én létezésem is. A magam kiírta szabadságos levélnél erősebb papírra volt szükségem. A másik Sári újságírónő volt, sok embert ismert. Este elvitt Gogolák Lajos Népszínház utcai lakására, ahol már nagy társaság gyűlt össze, csak épp a házigazda hiányzott. A nyilasok elől bujkált ő is.

A társaság legtöbb tagját ismertem. Találgatták, hol a front, mikor esik el Budapest. Volt, aki orosz katonai derékszíjjal díszelgett, mások a BBC híreit boncolgatták, s az alakuló debreceni kormányról beszéltek. R. János, arisztokratikus megjelenésű fiatalember élethűen utánozta Károlyi Mihály raccsoló beszédmodorát, majd Churchillét, s mellékesen száz Ady-verset is tudott betéve. Kérésre recitált azokból is:

„A Duna-táj bús villámhárító,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.”

A hitleri tirádáktól fáradt fülünknek jólesett az enyhén dekadens hanglejtés. Senki nem gondolt arra, hogy milyen lesz majd egy másik diktátor árnyékában élni. Mi nem az oroszoktól féltünk, hanem a magyaroktól, azoktól, akik nyilaskeresztes karszalagot viselnek.

Karinthy Cini zászlósi egyenruhában brillírozott, s amikor elmondtam neki, mi a gondom, két barátjára mutatott, ők majd eligazítanak, segítették őt is. Nem kellett bemutatkoznom: kollégáim voltak a jezsuita gimnáziumban, mielőtt a katonai pályára léptek volna. Elmondták, hogy a rend székházában rejtegetik a zsidó származású orvost, aki a szimulált betegségek szakértője: hozzá forduljak.

A doktor cellájában fogadott, s azt tanácsolta, hogy néhány napig ne egyek mást, csak nyers húst. Amikor ennek eredménye mutatkozik, jelentkezzem vizsgálatra a budai Helyőrségi Kórházban. A két angyal ott tevékenykedik, egyetértésben az orvosokkal. Mielőtt odamennék, nyeljek le egy bizmutkása porából gyúrt galacsint.

Kapóra jött, hogy összefutottam Kis Károllyal, a Vörösmarty téri Flóris bisztró tulajdonosával, ő is tüzér volt. Szó nélkül leakasztott egy nyers sonkát. Szorgalmasan fogyasztottam, majd lenyeltem a galacsint, s mentem a kórházba. A röntgenképen a galacsin fekélyt mutatott: megkaptam a felmentést.

Siettem vissza a Petőfi térre. A tűzszünetekben kapkodva tódult a nép Budára a kilyuggatott hídon. Kísérteties volt a csend, amit csak a csoszogás, kézikocsik nyekergése, sürgető szitkok hangja tört meg. A forgalom egyirányú volt, Pestre kevesen igyekeztünk. Másnap zárult a gyűrű, sorsunk meg volt pecsételve.

Hazaérve nagy dán kutya fogadott az ajtóban. – Tigris – mutatta be a gyönyörű állatot Jancsi. – Egy kapualjban akadtam rá, bomba elől ugrottam oda. Amikor már nem hallod a sivítását, akkor kell ugrani, de gyorsan – tette hozzá.

Én már ismertem Jancsi adottságát, amivel állatok, de különösen kutyák és lovak bizalmát megnyerte. Megsimogatta őket, követték. Benne is volt valami az állatok ösztönös megérzéseiből, szimatjából, aminek jó hasznát vettük, amikor a Hargitán turistáskodtunk. Nem volt térképünk, de ő mindig tudta, merre kell tartani: terepkutyának becéztük. Mint Tigris, bíztam benne én is.

Megint csak Kis Karcsi jött a segítségünkre. Éttermét bezárta, raktárát elosztogatta. Jutott belőle nekünk is. A húsokat a ház tetőteraszán tároltuk, ott etettük Tigrist.

Már csak a karácsonyi bevásárlás volt hátra. A Gogolák-féle társaság egyik tagja orosz géppisztollyal ajándékozott meg, töltény nem volt hozzá. Vállamra akasztva vonultam vele a Váci utcára karácsony estéjén.

Néhány üzlet még nyitva tartott. Legtöbbjükben már csak maradék, haszontalan dolgokat árultak. Így akadtam rá a művirág pipacsokra és a keljfeljancsi bábura. A pipacsokat Sárinak, a bábut Jancsinak szántam talpraesett természete miatt. Az egyik boltban még szaloncukrot is találtam. Sietősen és mohón vásároltak a pestiek. A karácsonyfát a csicskások hozták valahonnan, s mi az úgy-ahogy feldíszített fa tövében elénekeltük a Mennyből az angyalt, s koccintottunk. Mire? Már nem is emlékszem, talán a jövőre, melyről nem tudtuk, mit hoz, inkább csak annyit, mit viszünk bele.

Ahogy sűrűsödtek a légitámadások, költöztek a lakók az óvóhelyre. Mi kitartottunk a lakásban: a pincében inkább szem előtt lettünk volna. A vékonyabb Sári elment, de helyette kaptunk más vendéget: Halász Géza barátnőjét, Szőnyi Lenke színésznőt, akit származása miatt bújtatott Géza a Galamb utcában, de ott sem maradhatott. A lakók valahogy nem kedvelték: – Gőgös, nem barátkozik – mondták róla. Fél, gondoltam én, azért ilyen. Barátját, a kormányzó fiát, a szomszéd házból rabolták el a németek a meghiúsított kiugrási kísérlet idején, októberben. Váratlan hangulatváltozásai miatt „Szörnyű Lenké”-nek csúfolta Jancsi, tréfásan. De jól megértették egymást Sárival, s mi testőrködve sütkéreztünk egyéniségük sugaraiban, mit sem törődve a jobbra-balra csapkodó bombákkal s a ronda nyilasokkal.

A Galamb utcában még üzemelt az éjszakai lokál, beültünk Sárival. Néhány bárnő lézengett a pultnál, gyanús alakok a páholyokban. A zongorista kedvetlenül birizgálta a billentyűket. Éjféltájt karszalagos járőr jött be. Hárman voltak, asztalonként igazoltatták a vendégeket. Szabadságlevelemet hosszasan tanulmányozta az egyik, míg a másik kettő Sárin jártatta a szemét. Sári megelégelte a cécót, és csínytevő mozdulattal kihúzta a nyilas kezéből a papírt, visszaadta nekem. A haramiák odébbálltak.

A csicskások is angyalföldi fiúk voltak. Családjukhoz már nem mehettek vissza. Éjszaka kilopakodtak, s hajnalban a romok alól szajrézott holmival tértek vissza. Láttam aranyláncot is a kezükben. Pityó motorkerékpárt kerített, s amikor lebombázták a Dohánygyárat, kartonokkal megrakodva tért vissza. Máskor szappant „talált”. Jó valutának bizonyult az is, de víz már csak a pincében volt, míg el nem apadt ott is.

Éppen azon tanakodtunk Jancsival, hogyan tiltsuk meg fosztogatásnak is nevezhető kalandozásaikat, amikor bomba csapott a házba, betörte a nagy ablakot, leszakadt a lépcső. Lenke elment, s mi az előszobába költöztünk, melynek ajtaja védelmet nyújtott a süvítő szél ellen. Jancsi valahogy bedeszkázta az ablakot. A belső táblákat már előzőleg leszedte, és a szekrények mögé dugta, hogy épségben maradjanak. A két fiú szerzett kis vaskályhát, s mi már nem gondoltunk arra, hogy fegyelmezzük őket.

Kettesben maradtam Sárival az előszobában. Jancsi valami kuckót csinált magának a fürdőszoba mellett, oda vette be magát. Sári ágyon aludt, én matracon a földön. Reggel lehajol: – Akarsz egy kis csirkemellet? – kérdezte. Én álmosan vissza: – Inkább a combját kedvelem – ő meg: – Kaphatsz abból is – s ezen olyan jót nevettünk, hogy Tigris is odajött közénk, s hol egyikünk, hol másikunk arcát nyalogatta.

A pincébe költözést végül mi sem kerülhettük el. Sárihoz küldönc jött, sejtettük, honnan – vele ment. Tigrist nem akarta befogadni a házparancsnok, hogyan is gondoljuk, amikor a lakók már csak szárazbabon élnek, már akinek van. Megnyugtattuk, hogy Tigris vegetáriánus: elhallgattuk a tetőteraszt.

Az ostrom utolsó napjait éltük. Nappali fényt árasztva égtek a szállók a Duna-parton, robbanások rengették a házat. Ilyenkor Tigris felemelte a fejét, rám nézett kérdőleg és picit vádlólag, mintha csak azt akarná mondani: mire jó ez? minek csináljátok? Tekintete az enyémbe kapcsolódott, szinte hipnotikusan, és én elmerültem benne, az ő állati világába léptem, menekülve nyomorúságos emberi létemtől. Átkaroltam, s ő szorosan simult hozzám a fekhelyen. A külső dörejek zaja távoli visszhangként ért csak el hozzánk.

Január 18-án hatalmas robbanásra ébredtünk, utána csend lett. Feltornásztuk magunkat a tetőre, onnan láttuk az Erzsébet híd roncsát. Bemásztunk a lakásba, átöltöztünk. Egyenruhámat összegombolyítva a lichthófba dobtam. Aztán másik dörgés: ez meg a Lánchíd lehetett. Elhatároztuk, hogy kimerészkedünk az utcára. Négyen voltunk: Jancsi, Pityó, Kálmán és én. Kálmánról csak annyit tudtunk, hogy erdélyi menekült. Negyven-ötven év körüli hallgatag férfi volt, barátja lakását őrizte.

A Mária Valéria utca dunai oldalának üszkös romhalmazával szemben még állt néhány ház, ha más nem, a váza. Pityó vezetett – volt gyakorlata. Szimatja most sem hagyta cserben, rögtön rátalált a „spájz”-ra, a sarokház földszintjén. Valamelyik hotel vagy bank titkos éléskamrája lehetett. Babfőzelék-diétára szorult gyomrunk nedveitől hajtva furakodtunk a terembe, ahol polcokon, asztalokon, kiterítve, kampókra akasztva sózott szalonnák, füstölt húsok, zsírtömbök hihetetlen látványa fogadott. Hogyan maradhatott meg mindez? Evvel most nem törődtünk, csak avval, hogyan vigyük. S ahogy ott botladoztunk a húsok között, láttam meg a vattás zubbonyba öltözött, mongol képű katonákat. Dobtáras géppisztolyaikat maguk elé tartva ugráltak a ledőlt falak között. Kálmán a kezét nyújtotta feléjük, s oroszul gagyogott valamit, de azok csak rohantak tovább, mintha ott sem lettünk volna.

Siettünk vissza a hírrel és az élelemmel. Hát ez volt a pillanat, melyre oly sokszor gondoltam, de sohasem tudtam elképzelni? Hívtuk Tigrist, nem találtuk. Kiszökött utánunk? Kiengedték szándékosan? Nem lehetett tudni. Lerakodtunk, s újból kimentünk, hogy megkeressük a kutyát. Addigra már ellepték a Belvárost a mongolok és más fizimiskájú katonák: szőke szlávok, kajla bajszú kirgizek, kozákok, egyenruhás nők. Néhány apró termetű ló vonta szekérféleséget is láttunk, megrakva színes limlommal, kalapokkal, edényekkel. Nagyot szippantottunk az éles januári levegőből, s jártattuk szemünket az ázsiai hordán, köztük van-e Tigris. Hogy eltűnt, arra nem volt vigasz az sem, amikor valaki azt mondta, hogy az alsó rakparton látta: a sirályokat kergette. Jancsi szerint az oroszok csalogatták magukhoz, mert szeretik a kutyákat.

Nem tartott sokáig, míg tapasztalhattuk, hogy nemcsak a kutyákat kedvelik, hanem az órákat, gramofonokat s minden olyan tárgyat, melyben valamilyen mechanizmust sejtettek, még akkor is, ha nem volt benne.

Jancsi első gondolata az volt, hogy hazamegy apja birtokára, Tetétlenre, az Alföldre. Kálmán avval kecsegtette, hogy orosz teherautót szerez, az viszi majd, borsos áron persze. Jancsi megegyezett vele, várta a transzportot. Több réteg ruhát öltött, zsebeit megtömte. Az adott időpontban dörömböltek a pince vasajtaján. Jancsival az élen odafutottunk. Vagy fél tucat katona zúdult be rajta. Karóráinkat lecsatolták, pénztárcáinkat kiürítették. Mikor mutattam az orosznak, hogy üres a buksza, néhány bankót visszaadott.

A háborús években az emberek napóleonokat, svájci órákat vásároltak, a pénz elértéktelenedésére számítva. Az órákat karjukra fűzték (az oroszok ezt hamar leutánozták), az aranypénzt a ruhájuk bélésébe varrták. A nőket azonban már nehezebb volt elrejteni.

 A kegyelmes asszony selyempaplanos ágya az óvóhely közepén állt. A lakók részvéttel vették körül, mert férjét, a nála jóval idősebb minisztert a Gestapo emberei elhurcolták. Később tudtuk meg, hogy Auschwitzba. Megtetszett az italos orosznak a nagy ágy, belefeküdt, magával erőszakolva az asszonyt. A gyermekeket a pince távolabbi zugaiba vitték, hogy ne lássák a barbár aktust. Mi a tetőteraszon húztuk meg magunkat, ahova orosz nem merészkedett a leszakadt lépcső miatt. Onnan lestük, mikor távozik a részeg banda. Nem volt senki, aki a kegyelmes asszonyt megvédte volna.

Jancsit az utcán kapta el az orosz. Nem tudhatta, munkára viszi-e vagy hadifogolynak Szibériába. Akkor már magyar rendőrök is vigyázták a rendet szedett-vedett egyenruháikban. Kiáltozott Jancsi, s a rendőr odament megnézni, mi a baj. Az orosz lefogta őt is. Miközben vitatkoztak, Jancsi megugrott. – Fut a foglyod – mondja a rendőr az orosznak. Mire az a puskájához kapott, a rendőr is meglépett.

Még az ostrom alatt támadt disputánk T.-vel, Goll Bea színésznő barátjával. A pince legjobb helyét foglalták el, a kegyelmes asszony közelében. Mi a bejáratnál szorongtunk Tigrissel. Goll Bea valami húsféleséget majszolt. Tigris odament hozzá, gyengéden kivette a kezéből, lenyelte. Azóta pikkelt ránk T., s valószínű, hogy Tigris eltűnésében ő volt a ludas. Az ostrom után rendőrdetektív lett. Jancsit lopással vádolta, lefasisztázta. A megbélyegző szóhasználat ekkor jött divatba, a moszkoviták honosították meg, egy kaptafára húzva vele az ország lakosságának felét. Szerintem T. zsarolni akart. Ő híresztelte azt is, hogy Sári Vorosilov marsall asztalán táncol.

A lakásba nem mehettünk vissza a beomlott lépcsőház miatt. Jancsi beállt a Vörös Hadseregbe. – Ott biztonságban lesz – mondta neki az apja. Néhány nap múltán már a Semmeringen járt a „Bosszút Budapestért” csapattal. Orosz katonaszökevényeket kergettek az erdőkben. Amikor a németek letették a fegyvert, hazajött, leszerelt. A birtokból háromszáz holdat hagytak meg neki, mert ellenállt a nyilasoknak. A legtöbb, amit egy paraszt kapott, tizenhét-tizennyolc hold föld volt. Borsót, babot termelt, disznót hizlalt, amíg hagyták.

Kálmán lakása a második emeleten hozzáférhető volt. Felajánlotta, hogy lakjam nála, míg önálló szállást nem találok. Egy szobát beablakozott, vaskályhával fűtötte. Öten-hatan aludtunk benne. Fiatal nő osztotta meg a fekhelyét velem. Nem volt hajlandó a gettóba menni, ezért bújt: hetekig nem látott napvilágot. Lefekvéskor udvariasan figyelmeztetett:
nem szavatolhatja, hogy nem fertőzött, mivel őt is megerőszakolták. Elcsigázott testünk békésen fért meg egymással a heverőn, mennyország volt a pince után. Reggel a vaskályhán melegített vizet a lány, derékra vetkőzött, úgy mosdott, s belém erőt öntött hegyes kis mellének a látványa, mintha csak rügyező fácskát csodálnék. Boldogan mostam meg a hátát.

Kálmán akkor már a „Magyar Felszabadító Bizottság” pecsétjével jelölt vörös karszalagot viselt. Szerez nekem is ilyet, mondta, papírt is hozzá, de pénzbe kerül. Aranyba foglalt mandzsettagombjaimat ajánlottam fel neki, születésnapi ajándék volt vagy ilyesféle. A gombokat domború kristályüveg alatt színes tollú fácánmadarak miniatűrjei díszítették. – Jó lesz – mondta Kálmán, és zsebre vágta. Másnap már a karszalagot viselve léptem az utcára. Hogy védett-e? Vagy csak szerencsém volt? Nem tudom. Akkor már sokan hordtak karszalagot, foglalkozásuk szerint. Az oroszok rá sem hederítettek, szedték a férfiakat az utcán, hogy hadifogoly-állományuk létszámát feltöltsék. A pecsétes igazolványokat eltépték, eldobták. Ba. J. barátomat az Apponyi téren kapták el, azután, hogy engem meglátogatott. Két év múlva tért vissza a hadifogolytáborból, holott soha nem volt katona.

Kimerészkedtem az Andrássy útra, hogy elhozzam lakásunk pincéjéből a szenet, ha még ott van. Az Operaház környékén összefutottam Endre Bélával, nálam idősebb muzsikus kollégámmal, a Fővárosi Gázművek, majd a Vasas kórusának karnagyával. Volt tanárát, Kodály Zoltánt ment látogatni az Operaház óvóhelyén. Elmondtam neki, mi járatban vagyok, s hogy valamiféle targoncára lesz szükségem. – Majd szerzek egyet – mondta Béla –, de előbb látogassuk meg az Öreget, hátha szüksége van valamire.

A mély (boltozatos?) pincetérségben színes kupacokban gubbasztottak az Opera művészei, színpadi munkásai, kóristák és családjaik. Középen fénylett a Tanár úr ezüstös prófétafeje, s mi megilletődve tartottunk feléje. Alacsony, talán a kelléktárból szerzett pamlagon ült felesége, Emma asszony társaságában. Szomszédságukban Palló Imre és családja tanyázott. Az ölében tartott kottapapírra jegyezgetett ceruzájával. Nem vesztegette idejét a pincében sem: misét komponált, s a szólamokat azon nyomban próbálhatta az ország legjobb énekeseivel.

Bélának láthatóan örült, s fejbiccentéssel üdvözölt engem is, hűtlen tanítványát. Utoljára 1944 nyarán láttam, azután, hogy a bombázók az Andrássy utat végigpásztázták. Három igen régi könyvét bízta rám megőrzésre. Elpusztult lakásunk bútoraival menekítettem ezeket Kopaszhegyre, ahol meg is maradtak. Amikor Kodályék visszaköltöztek köröndi lakásukba, Béla gázgyári énekes barátja kötötte be a gázt a konyhájukba. Fizetséget nem fogadott el érte. Hálából az örömért, amit a Kodály-kórusok éneklése szerzett neki.

E rövid látogatásra emlékeztem, amikor évek múltán olvastam, hogy a Budapesten tartott nemzetközi konferencián mondott megnyitó beszédét így kezdte a Tanár úr:– Köszöntöm önöket egy olyan országban, mely négyszáz éve romok között él: valóságos és szellemi romok között.* A valóságos romok most ott voltak körülöttünk.

Béla átellenben, az Andrássy út mögötti utcában lakott. Vagy fél tucat barátja tanyázott nála, vidám társaság. A házmestertől kölcsönöztünk kézikocsit, indultunk kifelé.

Az Oktogonon tömeg verődött össze. Két embert rugdaltak, vonszoltak a lámpaoszlop felé. Volt, aki borzadva fordított hátat a jelenetnek, mások meg zúgva törtek előre, nők is, tüzelt a szemük. Mohón lesték, hogyan szaggatja szét a két férfit a csődület. – Keretlegényeket akasztanak – jegyezte meg a kalapos ember a hátam mögött.

Neki kellett dőlnöm valaminek, mert szédültem. A szenet megtaláltuk, húztuk, toltuk visszafelé. Béla éjjeli menedékhelyén aludtam. Sok kotta meg könyv volt a polcon, leemeltem egyet: Amerika történetéről szólt. Találomra kinyitva, az olajbárók, vasútmágnások vállalkozásairól, életéről szóló fejezetet kezdtem olvasni, s rögtön elhatároztam, hogy kapitalista leszek én is.

A szén egy részét Bélánál hagytam, zömével a Vadász utcába mentem, Zalán Benő házába. Ő volt az ügyvéd a már említett Zalán testvérek közül. Legénylakása egyben irodája is volt. Háztartását a nyers modorú, de aranyszívű Boriska vezette. Az iroda melletti szobában volt a titkárnő munkahelye, itt kaptam szállást. Boriska megágyazott, dideregve lefeküdtem, s három napig fel sem keltem. Egyszerre tört rám az éhezés, a hideg, a rettegés okozta nyavalyák összessége. Boriska etetett, borogatott. Babot tömött belém, ízesítve, amivel lehetett. Hogyan került ennyi bab Budapestre? Mindenki azt evett.

Amikor felkeltem, hátizsákot kerítettem, azzal mentem élelmet keresni. Kapualjakban, hevenyészett pultok mögül árulták a lisztet, sót, lencsét, borsót, hájat, túrót, s volt, ahol már kenyeret, készételt is: buktát, főzeléket. Füstölt hússal, krumplival tértem vissza. Boriskának volt mit főznie, s Benő bátyám örült: nemhiába vett magához. Koránál és alkatánál fogva képtelen volt bármiféle életfenntartó tevékenységre. Amikor ismerős házaspár jött látogatóba hozzá, megkértek, hogy vásároljak nekik szalonnát. Megvettem, de sokallották az árát. Olcsóbban látták kitéve az utcán, s gyanakodtak, hogy nyerészkedni akarok. Nyilván akkor kellett volna megvenniük, amikor meglátták. A bombakráterekből előbújt feketézők, láncolók felverték az árakat, hígult a pénz. Az orosz katonák is sefteltek a zabrált holmival, míg rendelettel be nem tiltották az orgazdaságnak ezt a válfaját, s a kirakatokból le kellett szedni az orosz nyelvű vételi ajánlatokat. Nemcsak a pénz hígult, hanem minden, ami folyadék volt, mint például a valutaértékű glicerin, alkohol. Hihetetlen leleményességgel pancsoltak a feketézők. Mondták, hogy a piaci asszonyok téglaporral keverték az őrölt paprikát. Mikor visszamentem Kivadárra, demizson (vizezett) pálinkáért vásároltam lovat egy orosz katonától. Megtettem az első lépést a kapitalizmus felé.

Az utcán futottam össze egy volt katonámmal. Nyomdász volt civilben. Megígérte, hogy meglátogat társaival. Boriska legnagyobb megrökönyödésére néhány nap múlva be is állítottak öten. Mikor már túl voltunk a nem is oly régi sarródi–eszterházai emlékek felelevenítésén, ajánlották, hogy tanúskodnak „demokratikus” magatartásom mellett, ha arra kerül a sor. Igazolóbizottságok vizsgálták azokat, akik állásra pályáztak, lakást, földet igényeltek, úgyszólván mindenkit. Benő bátyám, mint jó ügyvéd, iratot fogalmazott, s láttamozta látogatóim aláírását. Kettő közülük a kommunista, három a szociáldemokrata párt tagja volt. Nem csoda, hogy a katonapolitikai osztály figyelte szakaszomat.

A korgó gyomor morgására fülelve a pártok népkonyhákkal csábították a szavazókat. Élen járt ebben a kommunista párt. Semmelweis utcai párthelyiségében a koszthoz szórakozást is nyújtottak. Délutáni előadásokon Major Tamás, Gobbi Hilda s más neves színészek léptek fel, forradalmi, hazafias versekkel buzdították a kosztosokat. Nyilván jó ebédet kaptak ők is. Az énekes számokat és az Internacionálét tanárom és barátom, Gát József kísérte zongorán. Összetalálkozva a bableves mellett, kölcsönösen örültünk egymás életben maradásának.

Gátot kétszer hívták be munkaszolgálatra, mindkétszer leszerelt. Mondhatnám: megmenekült. Mert a halál torkába hajtott munkaszolgálatosok legtöbbje az embertelen bánásmód, hiányos ruházat, elégtelen táplálkozás következtében legyengült, elpusztult. A kényszermunka hasonló módját alkalmazta később a kommunista hatalom is azzal a különbséggel, hogy az áldozatokat más társadalmi rétegekből szedték.

Első alkalommal Bethlen Pál felsőházi tag hozta ki Jóskát a Duna melléki táborból. Mikor lánya, a csodaszép Mária, ifjúkori játszópajtásunk, megtudta tőlem, mi történt, megkérte apját, tegyen valamit. Együtt autóztak ki a táborba, ahol a tartalékos tiszt parancsnok, mint kiderült, alantasa volt egykor Pali bácsinak. Gát másnap hazakerült budakeszi lakására, folytatta a zongoratanítást. Beteges tüdeje miatt lakott ott feleségével. Másodszorra 1944 nyarán az óbudai téglagyárba hívták be, majd a feleségét is elvitték.

A német nyomásra kinevezett Sztójay-kormány belügyminisztere Jaross Andor volt. Titkára: névrokonom. A minisztérium kapuját őrző katona azt hitte, viccelődöm, amikor bemondtam a nevemet. A zsúfolt előszobában álldogáló kérelmezők között Tamási Áron holdvilágképe tündökölt. Mulatozó kedvű erdélyi barátom révén ismertem, vacsoráztam vele néhányszor. Kezet ráztunk, de egyikünk sem említette, miért van ott. Sejtettem, hogy akkori felesége vagy szerelme miatt. Szégyenkeztem, hogy nagy mesemondónk arra kényszerül, hogy kedvese érdekében (életéért?) előszobázzon.

Hamar bekerültem: lehet, hogy azért, mert előzőleg bejelentettem magam, mint orvosoknál szokás, vagy csak a rokonság miatt. Azonnal a tárgyra tértem: Gát a téglagyárban, felesége gyűjtőtáborban, tud-e segíteni? S. B., összekulcsolva kezét az álla alatt, az ajtóra nézett, mely mögött a kérelmezők serege várakozott. Így felelt: – Az egyiken igen, kettőn nem. – Én ezt hirtelenében úgy értelmeztem: Vagy az egyik, vagy a másik: válassz! S rávágtam: – Gát József. – Jó – mondta B. –, megpróbálom.

Ahogy kiléptem az ajtón, belém nyilallt, hogy az asszony halála a lelkemen szárad, örökké. B. tudhatta, amit mi csak sejtettünk, hogy az elhurcolt zsidókat a német haláltáborok gázkamráiba viszik. S hogy a vagonírozást a németek végzik, s ebbe neki alig lehetett beleszólása. Az asszony nem jött vissza, de Jóska újból kiszabadult. Az ÁVO énekkarát vezette, századosi egyenruhát öltött, majd zeneakadémiai tanár lett, megnősült másodszorra. Jaross Andort kivégezték.

Előfordult, hogy én helyettesítettem Jóskát a zongoránál. Kotta nem volt, s így magam harmonizáltam a nemzetközi munkásinduló dallamát, változatosan, hogy ne legyen unalmas. Utána elénekelték a Himnuszt is a párttagok az egyensúly kedvéért. Jól akarták érezni magukat. Alig keltett feltűnést, amikor a zenés műsor közepén két civil ruhás ember lépett be az ajtón, s a hátsó sorokból kiszólítottak egy férfit. Magukkal vitték. Lehetett találgatni, miért. Mondták, hogy sok nyilas lépett be a Pártba, lett ávós. Amikor ezt a Pártvezér tudomására hozták, így válaszolt. – Na és? Ők is proletárok.

Budapest újjáépítését hirdették a plakátok mindenütt. De előbb a romokat kellett eltakarítani. Házak szerint jelölték ki közmunkára az embereket. Első alkalommal a Margit híd budai hídfőjénél cepekedtem, majd a Vilmos laktanyában, ahol annak idején katonáskodtam. Most az oroszok tanyáztak benne, s nekünk lisztet, cukrot kellett zsákolni. Szerencsémre rám az utóbbit bízták, s hamarosan ki is lyukadt az egyik zsák. Ettől kezdve minden fordulónál marokra való cukrot tömtem a számba, s a munka végeztével zsebeimet raktam tele. Az orosz látta, mit csinálok, de nem szólt semmit.

Telefon, posta, közlekedési járművek hiányában véletlen találkozások, találomra sikerült látogatások hoztak össze barátokat, munkatársakat, családtagokat: megindult az élet. Így akadtam össze Prasszer Bandival, volt sofőrünk fiával, kamaszkori barátommal, a Belvárosban. Elhagyott teherautót hozott rendbe, azzal keltette életre apja fuvarozási vállalatát. Pestre élelmet szállított, vissza meg mindazt, ami a vidékieknek kellett. Kalandos és olykor veszélyes vállalkozás volt ez akkor: orosz martalócok garázdálkodtak az utakon. Bandi vitt le Kaposvárra, ahonnan vasúton utaztam Kivadárra, Somogy megyébe.

Eszter néném nem hagyta el otthonát, s háza a szomszédos Kispusztán épségben maradt, ő maga is a legjobb egészségben. Hozzá mentem, mert a mi házunkból csak a falak maradtak s a lyukas háztető. Kivadár területe a frontvonalra esett, s amit a németek vagy az oroszok nem vittek el, azon a környék lakossága segített. Utoljára bolgár katonák kvártélyoztak a feltépett parkettás, üres szobákban, lovaikkal. Néhány napi kényeztetés után az elhagyott intézőlakásban rendeztem be szobát magamnak Kivadáron. Elsőnek tértem vissza a családból.

A dűlők mentén már cövekek jelölték az új gazdák földjeit, megtörtént a földosztás. Learattak, de a kepék még ott sorakoztak a tarlókon. Kié lesz a termés? Erről folyt a vita. A gazdatiszt, Hantosi, tárgyalt a földigénylő bizottság embereivel. Bíztak benne, és simán ment az „osztás”. Sváb családból származó ember volt, sohasem dőlt be a náciknak. Amikor megérkeztem, a traktort javította, amivel majd azok az új gazdák is szánthatnak, akiknek se lovuk, se tehenük nem volt. Nekiálltam, hogy a megmaradt földeken gazdálkodjam addig is, míg két, mezőgazdasági iskolát végzett testvérem közül valamelyik fel nem vált. Legidősebb bátyám és sógorom hadifogságba esett, nem tudtuk, hol vannak. Sok férfi hiányzott a pusztáról is. Jöttek hozzám az asszonyok, hogy írjak levelet, hol a férjük, mikor eresztik haza őket. Gyereküket magukkal hozták, nehogy megszólják őket.

A kerítésen túl lakott Anna. Igen szép lány volt, tizenkilenc éves. Az artézi kútra járt vízért, ablakom alatt vitte oda az út. Dobbant a szívem, akárhányszor megláttam, de ezt nem árultam el neki. Tisztán csengő hangján énekelt a kis kórusban a vasárnapi miséken. Harmóniumon kísértem őket. Ehhez valamivel jobban értettem, mint a gazdálkodáshoz. Mire elkészült a traktor, lecsépeltünk, s mindenki megkapta a magáét a rá eső földje szerint (mi is). A fiatalok táncmulatságokat rendeztek a kastély épen maradt szárnyában. Szólt a zene: két hegedűs húzta, a cimbalmot meg Hantosi zengette. Táncoltam én is, főleg Annával. Akkor már jobban megismerkedtünk.

Ez időtt robbant a bomba Hirosima felett, s most már biztosak lehettünk, hogy vége a háborúnak az egész világban.

Gyönyörű napok voltak ezek, béke honolt a jól ismert hazai tájékon s talán a lelkekben is. A taranyi határban jártam valami csereüzlet miatt. Az erdők szegélyezte uradalmi táblák, amerre a szem ellátott, még egyben voltak. Az új tulajdonosok dolga lesz majd parcellákra szeletelni őket szántás idején. Hanyatt feküdtem a fűben, madarak úszkáltak a felhőtlen égen. A reám boruló csendet azonban távoli moraj fodrozta, dübörgés, mely egyre erősödött. Találgattam, mi lehet, amikor megláttam az országút felett kavargó porfelleget. Mire hazaértem, már ellepték a pusztát a „ruszkik”. Teherautókon, harci kocsikon érkeztek. Lakásomba is bevették magukat. Egy szál ruhában, hajlék nélkül maradtam újból. Volt szakácsnőnk, Juliska adott szállást néhány napra, majd az iskola melletti döngölt padlós szobába költöztem. Volt könyvem, petróleumlámpám, nem volt baj. Mellettem lakott a tanítónő a nővérével – vénlányok mindketten. A tisztek az ő lakásukban rendeztek vacsorás mulatságot, engem is meghívtak. Itták a spirituszt, uborkát ettek hozzá. Danáztak is, és biztattak, hogy üljek a tanítónők pianínója mellé. Az Internacionálé nem érdekelte őket, de elérzékenyültek, amikor Chopint idézve rögtönöztem. Volt valami irónia abban, hogy épp a lengyel hazafi muzsikája kapta meg őket. Más kapcsolat nem is volt közöttünk, mint az a néhány akkord. Szerencsémre a háború soha nem sodort olyan helyzetbe, hogy hosszabb időre (fronton, hadifogolyként) kerüljek testközelbe a Távol-Keletről nyomuló óriás hadsereg katonáival, akik közül sokan Szibériából vagy Üzbegisztánból tették meg az utat – verekedve, vérezve – az Elbáig. Űzve a németet maguk előtt. Látogatóink műszaki katonák voltak, masináikat javították, s amilyen hirtelen jöttek, úgy is távoztak, hajnalban, búcsú nélkül. Fittyet hányva arra, hogy be- vagy kijelentsék magukat: ők voltak a győzők (s mint hamarosan kiderült: a gyarmatosítók), mi a vesztesek. Szobámat alaposan kipucolták, ha jól emlékszem, a matracot is elvitték, Rippl-Rónai apámról festett portréjával együtt.

Már jól benne voltunk az őszben, amikor Hantosival Kopaszhegyre kocsiztunk. Ott is maradt száz hold, amit az ottani gazda művelt. Anna rokonait akarta látogatni Rinyaszentkirályban, velünk jött ő is. Azt terveztem, hogy a jó állapotban lévő kopaszhegyi kastélyt felajánlom népi kollégium céljaira. Az, hogy erre semmi jogom nem volt, eszembe sem jutott. Testvéreimmel együtt öten voltunk apánk örökösei, a háznak csak ötödrészét mondhattam magaménak. S mindnyájunkat megelőzte anyánk haszonélvezeti joga. A felajánlás gondolatával talán csak azt akartam kifejezni, amit annyian éreztünk a háború után: eljött az ideje végre, hogy mindent rendbe hozzunk országunkban, tanulással és olyasvalami kialakításával, amiről Németh László írásaiban olvastam, s amire ő példaként a dán farmerek kertgazdaságait és szövetkezeti rendszerét emlegette. Kaposvárra azonban nem jutottam el. A fagyos esőben kocsisunk, idősebb ember, súlyosan megbetegedett, belázasodott. Siettünk vissza Kivadárra. Lóhalálában hoztam ki a doktort Nagyatádról. A cselédlakás nyomorúságos kis szobájában, mint kidőlt fa feküdt G., féltem, hogy meghal. Felesége, leánya (kórustag szintén) tehetetlenül állt az ágy mellett. – Tüdőgyulladás – mondta Bors, így hívták a doktort. A háború után jött Nagyatádra orvos feleségével, barátok lettünk. Látta, mennyire aggódom. Másnap már hozta az új csodagyógyszert: penicillint, s evvel megmentette G. életét. Akkoriban ezt a gyógyszert csak zugban lehetett szerezni, feketézőktől.

A felajánlásra csak a következő évben került sor, a spanyol polgárháború volt harcosa, Tömpe István alispánsága idején, de nem lett belőle semmi. (Visszagondolva: lehet, hogy a népi kollégium ideájával már akkor sem rokonszenveztek azok, akik diktatórikus hatalomra jutásuk után a már meglévő kollégiumokat is bezárták?)

 A visszaúton Annát is felvettük. Melegítettük egymást a hátsó ülésen. Hirtelen felém fordult, s a fülembe súgta: – Olyan fiút szülök neked, mint a dinnye! – S engem elöntött a belső melegség, mert ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem. Pedig csak a kezét szorítottam meg olykor titokban. Jobb híján most is ezt tettem a takaró alatt.

Anna kinyilatkoztatása pontosan fogalmazta meg a férfi és nő közötti kapcsolat lényegét. Szűkös életük nem engedte a pusztaiaknak, hogy félrebeszéljenek. Lány csak házasságban adhatta oda magát udvarlójának, s aki ezt az igazságot megszegte, vagy pláne több fiút szeretett, arra azt mondták, hogy „elhasználta” magát. Anna nem cicázott, tudta, mi a teendő, de én nem értem fel hozzá tiszta szándékában. Életem során sokszor gondoltam szavaira, őrá.

Félő volt, hogy disznóvész üt ki a pusztán. Hantosi, csökkent munkakörét bővítve, háza végében boltot nyitott. Idejártak a pusztaiak vásárolni meg beszélgetni estefelé. Hantosi kibogarászta, hogy a Wander gyárból már lehet oltószert kapni. Természetben kell fizetni érte: süldőkkel. Belőlük csinálják a szérumot. Összeült a kupaktanács, számba vették a disznóállományt, és kisorsolták, ki járul hozzá a szállítmányhoz. A vagont meg én intéztem el a nagyatádi állomásfőnökkel. Este indultunk: a disznók a tehervagonban N. Lajossal, Hantosi meg én a harmadosztályú fülkében. Somogyszobon csatoltak a pesti vonathoz. Megérkezve, hosszas tolatás után a gyár telepén szálltunk le reggel. Minden rendben volt, de még a Földművelésügyi Minisztériumból kellett engedély. Beutaztunk a városba, álldogáltunk a folyosón, amikor megláttam Veres Pétert a fordulóban. Könyveiből jól ismertem. Rámás csizmát viselt, három-négy ember kísérte, papírokat lóbálva kezükben. Mondtam Hantosinak: ez a miniszter, vele kell beszélni. Ebben megegyeztünk, s ahogy a közelünkbe ért, megszólítottam. Megállt, meghallgatott, miközben két társamat is szemügyre vette. Ők is csizmát hordtak, s Hantosinak még bajusza is volt. Az én lábamat ugyan viseltes bilgeri csúfította, amit parasztember nem visel, de Péter bácsit (így emlegették akkoriban) ez nem zavarta. Szólt titkárának, adassa ki a papírt. Mentünk vissza a gyárba, megkaptuk a szérumot. Hantosi és Lajos még aznap hazautazott. Én Pesten maradtam.

Az alsó rakparton találtam rá Stefániára. A romokat festegette vízfestékkel. Mellette fiatal orosz tiszt a maga állványa előtt, kezében pemzli.

– Mellém szegődött – mutatott reá Stefánia –, így jobban megy a munka, délután meg hazakísér. – Kérdeztem, hogy látták-e Tigrist. Rázták a fejüket, de az orosz megígérte, hogy megkeresi. Azzal összeszedte a holmiját, és én kísértem haza Stefániát. Eljegyezte magát, közölte, de a vőlegénye nyugatra vonult a fekete zubbonyos páncélosokkal. Utolszor a Lajta mentén találkoztak, a vízen át kiáltoztak egymásnak. Azóta nem hallott felőle, mondta Stefánia, de amikor majd lehet, kiutazik, és megkeresi. – Elkísérném-e? – kérdezte. – Lehet – válaszoltam, ha előbb elmagyarázza Leonardo da Vinci művészetét, hogy megírhassam a dolgozatomat, mire megnyílik az egyetem. Stefánia elnyújtózkodott a díványon, hosszú haját kiteregette a párnán, s megígérte. Ő már végzett, professzora asszisztensi állással kecsegtette.

A Flóris újból megnyílt, gyakran ott találkoztunk. Körülöttünk feketézők, újságírók, folyóirat-alapítók nyüzsögtek. A szövetségesek katonai missziójának tisztjei, mint annak idején a németek, szintén felkapták az éttermet. Emlékezve Kis Karcsi bőkezűségére, összehoztam Bandival, aki most már ingajáratban közlekedett Kaposvár és Budapest között, hozta a főznivalót a Flóris konyhájára, s én joggal érezhettem hazai ízeket az ételekben.

Lucskos, szeles novemberi nap volt, amikor Lee benyitott az étterembe. Az amerikai hadsereg terepszínű, buggyos nadrágját viselte, nyakában fényképezőgép. Mikor meglátta Stefánia rajzmappáját, a mellettünk lévő asztalhoz ült, s egy kupica pálinkát rendelt. Beszédbe elegyedtünk, törve az angolt, majd franciául. Három évig élt Franciaországban, mondta Lee, akkor tanulta meg a nyelvet. A háború éveiben Angliában dolgozott a Vogue magazinnak. Majd felcsapott haditudósítónak, és honfitársaival vonult be Párizsba, ahol viszontláthatta barátait. A győzelmi mámorból kijózanodva (csömörödve?) elhatározta, hogy körülnéz Európában. Németországon, Dánián, Ausztrián át ért Magyarországra. Most a háború utáni divatról tudósít újságjának.

– Miféle divatról? – csattant fel Stefánia, akit bosszantott a látszólagos könnyedség, mellyel új ismerősünk elmondta, mi járatban van. Stefánia nem követte a divatot, mindig a maga szeszélye szerint öltözött, színesen, feltűnően. – A felszabadulást avval „ünnepelték” a nők – folytatta Stefánia –, hogy lompos ruhákba burkolták magukat, bekormozták az arcukat, fejkendők alá rejtőztek, hogy elkerüljék a nemi erőszakot. Elcsúfítottuk magunkat: ez volt a divat, s most azt viseljük, ami megmaradt a leégett, kifosztott lakásokban.

– Franciaországban éppen fordítva történt – válaszolta Lee. – Azután, hogy hozzászoktam a Blitzet átvészelő angol nők puritán és praktikus öltözékeihez, csak ámultam, amikor megláttam a piperés párizsi nőket darázsderekú, chic ruháikban, s a katonák sem győzték csodálattal. Amit csak olvastak a párizsi nők kacérságáról, az most valóra vált. Mint kiderült, a francia nők a megszállás idején sem szerénykedtek, sőt. Bő szoknyáikkal, hosszú hajukkal, lobogó kendőikkel csúfolták a megszállók súlyos debelláit, stuccolt hajukat, seszínű ruháikat. Magas sarkú cipőikben billegve dacoltak a háborús megszorításokkal, s kötelességüknek érezték, hogy ékeskedve pazaroljanak.

Lee most már a második kupica pálinkánál tartott, s megkérte Stefániát, hogy mutassa meg a vázlatfüzetét. Mikor meglátta rólam készült rajzát, közölte, hogy őt Picasso festette meg. – Ha látnátok a képet, nem ismernétek rám, mégis én vagyok az, akit ábrázol. Párizsba úgy kerültem annak idején, hogy az avantgárd festő-fényképész Man Ray modellje, majd asszisztense lettem. Mellette tanultam a szakmát. A legtöbb szürrealista művészt ismertem. Szürrealista fényképésznek tartom magam is.

– Akkor Magyarországon jó helyen jársz – vetette oda Stefánia. – Itt most tótágast áll minden, lázálom az egész, csak ki kell nézni az ablakon. – Lee kinézett a Vörösmarty tér megtépett fái alatt őgyelgő szovjet katonára, majd vissza reánk. Bőven omló szőke haja volt s kék szeme, de arcából fáradtság, kiábrándultság áradt. Férfias öltözékének szigorát nőiesen telt ajka enyhítette. Idősebb volt nálunk, közel a negyvenhez talán. – Egész úton csak ezt láttam: a pusztítást, a nyomort, amit a háború okozott – mondta. – Az éhező gyermekeket, Auschwitzot. S meghalt a kiscicám is – folytatta szomorúan. – Párizs óta babusgattam a zubbonyomban, s mikor Pestre értünk, kiugrott a kocsiból, és a kerék alá került.

Erre már Stefánia sem tudott mit mondani, hallgattam én is. Holott kérdések serege rajzott a fejemben a szürrealista írókról, festőkről, de most ez valahogy igen távolinak tűnt. Egyenruhás fiatalember nyitott be az ajtón, s egyenest Lee asztala felé tartott. Látva, hogy velünk beszélget, bemutatkozott. Közölte, hogy a Park klubba mennek.

– Ott mit csináltok? – kérdeztem. A klubot jól ismertem, jártam oda bálokra. – Sajtóértekezlet lesz – mondta John, aki a Time-nak tudósított –, de máskor is ott jövünk össze. – Magyarok is látogatják – tette hozzá Lee. – Eljöhettek egyszer, s akkor találkozhatunk megint.

Lee invitálása megerősítette, amiről eddig csak hallottam. Az exkluzív klub az amerikai tisztek találkozó- s szórakozóhelye lett. Mulatoztak, szólt a dzsessz, fogyott a whisky. A régi személyzet most nem a grófokat és az iparbárókat szolgálta, hanem a jó pénzzel fizető új kuncsaftokat. Az amerikaiak dollárban kapták a fizetésüket, így aránytalanul gazdagabbak voltak szövetséges társaiknál, krőzusok a kifosztott országban, akikkel az aranyifjak s a valutalovagok hamar megtalálták a kapcsolatot. A faberakásos, angol bútorokkal berendezett s bálokról, cocktail partykról jól ismert termekben otthonosan mozogva csevegtek a tisztekkel s az újságírókkal. A pincérek közvetítették a családi ékszerek eladását, s a volt birtokosok fiai vadászatokat rendeztek az amerikaiak szórakoztatására. Ez egyben jövedelemforrás is volt a húsínségben szenvedő városban. Az új birtokosok meg szívesen látták vendégül a régi urakat, gondolván, hogy sosem lehet tudni, mikor fordul a kocka – világosított fel Lee. Jó szeme volt: tudta, mikor kattintsa a kamera gombját. Fényképes riportot küldött újságjának a feldúlt városról, mely romjaiban is „ékszerként tündököl a Duna partján” – írta. Megörökítette a guberáló asszonyt a Vérmezőn s a klubban az aranyifjak, lányok csoportját a díszes majolikakályha előtt: kabátban, konyakospohárral a kezükben. Úgy látszik, csak az amerikaiaknak fűtöttek.

A várakozás ideje volt ez. S az aggódó kételyé: hol van, él-e még a hiányzó családtag? Hadifogságból, haláltáborokból jöttek a túlélők és a menekültek. Utóbbiakat a határon felállított szűrőállomásokon fogadták, vallatták. Új lágerek létesültek, teltek a börtönök. A háborús bűnösöknek nyilvánított politikai vezetőket repülőn küldték vissza az amerikaiak. Ólmos arcú, gyűrött ruhájú, megbilincselt emberek szálltak le a gépekről, ahonnan egyenest a politikai rendőrségre vitték őket. Többüknek ismerős volt a ház, melyben azelőtt a Nyilaskeresztes Párt székelt. Csak most nem az emeletre mentek, hanem a pincékbe.

Volt már lakásom is. Igaz, hogy csak ideiglenes: a balerináé, aki még nem tért haza. Újból kimentem az Andrássy útra körülnézni lakásunk pincéjében, mit használhatnék.

A Hősök terén népgyűlés zajlott. A lámpaoszlopokra szerelt hangszórókból a Moszkvából hazatért pártvezér idegenes kiejtésű beszéde harsogott. Hirtelen a déjà vu érzete nyilallt belém szinte fizikai erővel: mi sem változott. A háború idején a kefebajszú diktátor rekedt hangja zúdult a járókelők nyakába, most ez. Csak a zene változott: az indulók helyett „mozgalmi” dalokkal serdítették a népet. Fülsértő zenebona volt mindegyik. Megkönnyebbültem, amikor a pincébe érve a bántó hangok elmaradtak mögöttem.

Kabátban ült a bíróság a Zeneakadémia pódiumán, ahol a háborús bűnösnek minősített volt miniszterelnök, Bárdossy László ügyét tárgyalták. A többiekkel együtt hozták vissza Németországból. Kaptam jegyet a tárgyalásra, s beültem, körülbelül oda, ahol néhány évvel azelőtt Bartók Béla búcsúkoncertjét hallgattam. A bírák és az ügyészek szemben ültek a közönséggel, a vádlott háttal. Előtte papírokkal telerakott kis asztal s mikrofon. Arcát csak akkor láttuk, amikor felállt, hogy vallomást tegyen. Vékonydongájú, ideges mozgású ember volt, s türelmetlen: tisztában volt a sorsával. Rugalmasan magyarázkodott, polemizált a politikai ügyésszel (a heves természetű szociológussal, szociáldemokrata újságíróval) és a tanácsvezető bíróval (aki azelőtt hadbíró volt) – és olykor úgy tűnt, ő van fölényben. Híre terjedt, hogy a pártvezér magához hívatta a tanácsvezető bírót, és kioktatta: magának itt nem vitatkoznia kell B.-vel, mert abban veszít. Magának az a dolga, hogy elítélje.

Heten voltak a népbírák, közülük öten az új demokrácia pártjait képviselték. A hivatalból kirendelt védő nem sok vizet zavart. Alig különböztek a vádlottól. Mindnyájan fáztak. Kabátban dideregtek a pódiumon, volt, aki fején tartotta a kalapját. Fázott a közönség is: köhögtek, szipogtak, zsebkendőjüket huzigálták.

Tél közepén jártunk. Szürkésfekete felhők lógtak a dermedt város felett. Éjszaka rablóbandák, „vetkőztetők” kószáltak az utcákon. A kibelezett házak hideg lakásaiban nyugtalanul forgolódtak ágyaikban a polgárok.

 A kivégzés napján nagy volt a zsibongás a Flórisban. – Szégyen, gyalázat: fölakasztották mint bűnözőt, holott csak a hazáját védte – mondták egyesek. – Miatta pusztultak a katonáink, hurcolták el a zsidókat, bombázták Pestet – érveltek mások. – Hadat üzent Amerikának – dobta be valaki, s az utóbbi oly nyomós érvnek bizonyult, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Ekkor lépett be Lee, de mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, a vita azonmód felújult, s az előbbinél is zajosabb purparlévá zagyvult. Amikor meglátott, az asztalomhoz jött, ahol Walterrel ültem. Lee már ismerte. Műgyűjtő és amatőr fényképész volt, aki az első repülőtámadások óta dokumentálta a város pusztulását. Több ízben elkísérte Lee-t felfedező útjaira, filmeket kapott tőle. Magyaráztuk‚ miről zajonganak.

Agyonlőtték – szólalt meg Lee –, nem akasztották. – Az asztalunk köré gyülekezett pesti okosok azonban leintették: – Rosszul tudod: felkötötték. – Nem érdemelte meg – mondta az egyik. – Megérdemelte – hangzott máshonnan –, fasiszta volt. – Lee rájuk nézett, s kezével mutatta, hogy nem akasztás volt, hanem: …puff… puff…

Nem is szólt többet, míg a pincér eléje nem tette a méregerős somogyi szilvóriumot. Egyből lehajtotta, majd rögtön másikat kért. Kamerájára mutatott: – Ott voltam, fényképeztem. – Hajnalban mentünk Johnnal a börtönbe. Nem volt villany: repedt cilinderes, kormos lámpa mellett virrasztottunk a halálraítélt cellája melletti kamrában. Hallottuk az udvarban gyülekező „közönség” mormogását, toporgását. Kétszáznál is többen lehettek. Hosszú ideig várakoztattak. Nem értettük, miért, de kiderült, amikor a folyosóra tessékeltek, ahonnan leláthattunk az udvarra. Épp csak hogy világosodott. A bitófát szedték széjjel, homokzsákokat polcoltak a helyébe a téglafal mentén. Utolsó pillanatban változtatták az ítéletet golyó általi halálra, kegyelemből. Asztalt hoztak, bejött három ember, majd bevezették B.-t, a zsákokhoz állították. Fehér karinges pap követte a menetet. Keresztet nyújtott hívének, majd odébbállt. A háttérben szorongó tömeg előrenyomakodott, mindenhová felmásztak, hogy jobban lássanak. Az ítélet felolvasása után B. kezével utasította el a szemkötőt, s az önként jelentkezett, négy emberből álló kivégzőosztag felállt vele szemben. B. felszegte a fejét, s magasba hajló, érdes hangon ezt kiáltotta: – God save Hungary from all these bandits! – mondta Lee. (Mentsd meg, Isten, Magyarországot ezektől a banditáktól!) – A lövészek alig két méterre álltak tőle. B. még kiáltott volna valamit, de a golyók megelőzték. A dörrenést már nem hallhatta. A puskatűz ereje a falhoz taszította a testét, mely pillanatnyi állóhelyzetéből félrefordulva eldőlt, lábai keresztbe fonódtak. A pap odalépett hozzá, föléje hajolt, imát mormolt, beszentelte. Valaki bekiáltott: Lődd le a csuhást is!** Mikor a pap végzett, orvos lépett a halotthoz. Az egyik golyó az állát találta. Betakarta.

Mások is hallgatták Lee elbeszélését, s valaki hellyel-közzel fordította, amit mondott. Sokan még így is az akasztáshoz ragaszkodtak, mások úgy tudták, hogy rosszul céloztak a lövészek, s B. kínhalállal végezte életét a kőpadlón fetrengve. S terjedt a hír, mesélték egymásnak az emberek az utcán, presszókban, hivatalokban, családi körben, számtalan változatban, miszerint B. hol mártír, hol meg gazember volt, hazafi, áruló stb.

– Nem csodálnám, ha legközelebb a róla elnevezett utcán mennék majd a mostani vezetők kivégzésére – mondta Lee, akit a hajnali felkelés láthatóan megviselt. – De most elmegyek, elegem van a ti gyönyörű és borzalmas országotokból, a mesék országából. Csak mondjátok a magatok meséit egymásnak, minek kell azt nekem hallgatnom?

Fáradtan, kedvetlenül nézett reánk, de felvidult, amikor meglátta Johnt az ajtóban. – Holnap indulunk Romániába – mondta búcsúzóul –, ott még vannak a hegyekben olyan medvés cigányok, akik medvéiket a köszvényesek hátán táncoltatják. A kínai talpmasszázs erdélyi változataként. Hadd tapossa ki a fájdalmat belőlem is a medve.

*

Lee Miller Magyarországon készült fényképeit csak jóval később volt alkalmam látni Sydneyben. A Dougherty Galéria rendezett kiállítást az azóta világhírűvé vált fotóművész fényképeiből. A kiállításra Lee fia, Anthony Penrose is eljött, s több napon át, megadott időpontban vezette a nézők csoportját, ismertetve a képeket, anyja munkásságát, életét. Romániai útja után Lee visszatért Angliába, s férjhez ment régi barátjához, Roland Penrose angol szürrealista festőhöz. Fiuk 1947-ben született Londonban. A körséta végeztével odamentem hozzá: – Ott voltam – mondtam neki –, ott voltam Budapesten, amikor Lee ezeket a képeket csinálta. Tőle tudtam erről a felvételről is. – Rámutattam a Bárdossy László kivégzését megörökítő fényképre: most láttam először. A képen B. ugyanazt a bricseszt és bakancsára hajtott fehér jégharisnyát viseli, amiben a riporterek fényképezték, amikor leszállt a repülőről. S igen, ott volt a falon a medvés kép is. A hasmánt fekvő Lee tomporán ül az ormótlan mackó. Mellette kucsmás idomítója lánccal a kezében.

– Te láttad, milyen volt akkor Budapest – mondta Tony –, akárcsak Lee – s kezembe nyomta könyvét,* amit az anyjáról írt, összegyűjtve benne képeit, riportjait.

*

Jancsival a bécsi cukrászdában futottam össze disszidálásom másnapján. Én
a Lővéreken át jöttem a családommal, ő a Lajtát átúszva. Nem volt szüksége térképre. Már nem is csodálkoztam, amikor megpillantottam Sydneyben, a tengerparton. Kölyökkutya ült mellette a füvön. – Tiger – mutatott rá Jancsi. Efülelt, mit is akarok mondani neki.

*  Ezt utólag hallottam

*  Anthony Penrose: THE LIVES of LEE MILLer